Yorkshire

nyomtatott cikk: A Földgömb magazin, 2025 / xxx ; ez a "nem-hivatalos" online verzió

Az egyik legkarakteresebb angol táj. Hegyes-dombos vidékét egykor gleccserek csiszolták, így némi északias beütéssel is rendelkezik, de azért ez még nem Skócia, annál lényegesen szelídebb. Mészkövön (mészkőben) kialakult formái miatt az angol karsztkutatók Mekkája. Megfordultak földjén római légiók, kelta és viking harcosok egyaránt. A középkori trónviszályok során került Yorkshire zászlajára a fehér rózsa. „Igazi” lakói azonban a kisemberek, akik yorkshire-i tájszólásban beszélnek, yorkshire puddingot esznek, yorkshire terriert tartanak és büszkék szűkebb hazájukra.

„Ah, London, that’s no England” – mondja mosolyogva egy korosabb hölgy, akivel egy yorkshire-i túraösvényen futunk össze. Vagyis London, illetve a városok nem az igazi Angliát jelentik. Azt valahol vidéken kell keresni. Például Yorkhshire-ben.

Ahol Anglia észak felé elkeskenyedik, ott húzódik Yorkshire földje. A nyugati partvidék, Liverpooltól északra, a rivális Lancasteri grófsághoz tartozik, míg a jóval szélesebb keleti rész alkotja Yorkshire-t. Három markánsan eltérő tájra osztható a történelmi Yorkshire: északnyugaton 700 méter fölé magasodnak Yorkshire Dales domború hegyhátai, északkeleten North York Moors lápvidéke terül el, míg a déli, legkiterjedtebb részt sűrűn felparcellázott mezőgazdasági területek és települések uralják. Az első kettő ritkán lakott és természetközeli táj, ennélfogva ma már mindkettő nemzeti parki védettség alatt áll. Persze Angliában, ahogy Európa nagy részén is, ember által érintetlenül hagyott, „valóban természetes” tájról nem igazán beszélhetünk, inkább a kultúrtáj a megfelelő kifejezés ezekre a vidékekre. Yorkshire Dales hozza leginkább a bennünk élő angol-ír tájkaraktert: lekerekített dombok és szórványos facsoportok, zöld legelőkön álmosan táplálkozó birkák és marhák, palatetős kőházakból álló tanyák és falvak és mindezt 8000 kilométernyi kőkerítés hálózza be keresztül-kasul. Vizsgáljuk meg, mi van itt a felszínen és a mélyben, és hogy kik voltak e jellegzetes vidék urai a történelem különböző fázisai során!

Yorkshire térképe. A piros körvonal jelzi a terület történelmi határait. A zöld szín a nemzeti parkokat mutatja

Elég árulkodó, hogy egy olyan tájon járunk, ami a nevét nem a hegyekről, hanem a völgyekről kapta. Az óangol „dales” ugyanis azt jelenti, hogy „völgyek”. E völgyekre kis fantáziával ráfoghatjuk, hogy U alakúak, de ha innét írják le először a jégformálta teknővölgyeket, akkor biztos nem az U betű jutott volna a korai tudósok eszébe. Nagyon széles, nagyon lapos a völgyek talpa, de a peremek meredeksége bőven elmarad attól, amit például az Alpokban megfigyelhetünk. A gerincek, csúcsok alakja szintén eltér a tipikus alpesi formáktól: nem éles, csipkézett formákkal találkozhatunk itt, hanem kerek, domború hegyhátakkal. Mindebből persze nem azt a következtetést kell levonni, hogy itt nem volt olyan „komoly” az eljegesedés, mint az Alpokban. Hanem hogy másmilyen volt! Itt nem magashegységi gleccserek alakították a terepet, hanem a Skócia és Skandinávia felől terjeszkedő hatalmas szárazföldi jégtakaró. Ez a jégtakaró a mai Északi-tengeren is átterpeszkedett és összefüggően borította be Észak-Európát és a Brit-szigeteket. A legutolsó nagy eljegesedés idején (23 ezer évvel ezelőtt) éppen itt húzódott a déli határa. A Yorkshire Dales területét hosszabban is betakarta a jég, de egy rövid időszakra még a York-i síkságra is kinyújtotta nyelvét a jégtakaró. Az Alpoktól való különbséget az okozza, hogy az itteni hegyeket tetejükig befedte a jég, így viszonylag simára csiszolta őket – ellentétben az Alpokkal, ahol a fagy okozta aprózódás és omlások miatt lettek csipkések a jégből kiemelkedő csúcsok és gerincek.

Jellegzetes táj Yorkshire Dales-ben. Középpontban a jég által lecsiszolt Ingleborough hegy (723m tszf.)

De hagyott itt maga után más olyan formát is a jég, ami az Alpokra nem jellemző. Ezek a drumlin-ek. Számunkra különleges formák, de ahol a jégtakaró sík területen mozgott, ott néha ezrével fordulnak elő. A drumlin tulajdonképpen egy hosszúkás, felülnézetben csepp alakú dombocska, ami néhány 100 méter hosszú és pár tíz méter magas. Hosszmetszetében enyhén aszimmetrikus, vagyis az az oldala meredekebb, ahonnét a jég érkezett annak idején. Kialakulásuk máig kissé rejtélyes. Mert nem egyszerűen megcsiszolt sziklákról van szó, hanem a felépítő anyaguk mindenféle törmeléket (homoktól a nagyobb kövekig) egyaránt tartalmaz. Irányuk azonban nagyon jellegzetes, egymással mindig párhuzamosan állnak és ez alapján a jég egykori mozgási iránya kiválóan tanulmányozható.

Drumlin-ek tömkelege a Ribblesdale völgyben, közel a Ribblehead viadukthoz (kék ikon)

A jég jelenlétére utalnak még a vándorkövek is. Ezek olyan kövek, melyek a jégbe fagyva utaztak eredeti helyükről, ahonnét a jég „kitépte” őket, egészen addig, ahol végül a jég elolvadván lerakta őket. Ez különösen akkor szembeötlő, ha a vándorkő más kőzetből áll, mint az a terület, ahol végül lerakódott. Yorkshire-ben az egyik ilyen nevezetes hely az ún. Norber Erratics (ebben a kifejezésben az első a helynév, a második a vándorkő angol neve). Itt külön élmény volt Balázs Dénes, a híres magyar utazó nyomdokaiba lépni, mert már ő is írt ezekről a vándorkövekről. Ezen a helyen a laposra csiszolt mészkőfelszínre néhány méter nagyságú homokkő sziklákat rakott le a jég, így látképileg is érdekessé vált ez a viszonylag kis terület. De ezen túlmenően szakmai érdekessége is van ennek a helynek. Ugyanis a jégkorszak vége óta a mészkő folyamatosan pusztult, kivéve ott, ahol a homokkő sziklák védik az alattuk lévő részt. A homokkő tömbök ezáltal a felszínből mintegy 20-30 centiméterre kiemelkedő mészkő talapzatokon csücsülnek. A kiemelkedés mértékéből megbecsülhető a lepusztulás sebessége, ami a felszínfejlődés kutatói számára egy kulcsfontosságú paraméter. Többek között ez az egyik dolog, amiért az angol karsztkutatók kedvelik Yorkshire-t.

Vándor a vándorkövön (Norber Erratics). A szürkés mészkövön lévő barna kőtömb a vándorkő

A jég által simára csiszolt mészkő legjobban a repedések mentén pusztul. Ahol a repedések szép szabályos (derékszögű) rendszert alkotnak, ott a bemélyedő repedések között „kockakő” alakul ki, amit magyarul karrjárdának, vagy karrkövezetnek lehet nevezni (angolul „limestone pavement”). Legszebb, de legalábbis legnépszerűbb helyszín, ahol ez a jelenség megfigyelhető: a Malham Cove. Évi több millió turista keresi fel ezt a helyet és itt forgattak néhány jelenetet a Harry Potter és a Halál ereklyéi című filmben. Egy meredek, sziklás letörés tetején, a közel vízszintes mészkőrétegeket látványosan szabdalják fel a függőleges repedések, és az oldással kialakuló kisformák (karrok) sokasága figyelhető meg a mészkőfelszínen.

De ez még nem a teljes magyarázat arra, hogy miért Yorkshire-t hívják az angol karsztkutatók Anglia legnagyszerűbb („finest”) karsztvidékének. A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy itt húzódik Anglia leghosszabb barlangja, a három megyére kiterjedő, 90 km hosszú Three Counties System. A karsztosodásra kiválóan alkalmas, karbon időszakból származó mészkő mellett a bőséges csapadék, illetve az egykori jégtakaró olvadékvizei is segítették errefelé a barlangfejlődést. Cseppkövekben nem annyira gazdagok ezek barlangok, és kialakulási módjuk miatt a normál turizmusra is csak mérsékelten alkalmasak. Annál inkább kedvelik őket a barlangászok. Az üregek oldásformái leginkább a bennük zubogó gyors vízáramlásokról tanúskodnak. A rekord hosszúságú barlangot nem néhány hosszú járatként kell elképzelni, hanem zegzugos, elágazó labirintusként. Felfedezés-története hosszú időre nyúlik vissza (és egy évszázad során 16 halálos áldozattal is járt), de csak a közelmúltban lett ilyen hosszú, amikor 2011-ben több, eredetileg különálló barlangot „összekapcsoltak”, vagyis feltárták a köztük húzódó átvezető járatokat. Rendkívül hasonlít ez a Budapesten található Pálvölgyi-barlangrendszer feltárására, amit szintén pont 2011-ben kapcsoltak össze a közelben fekvő barlangokkal, és lett egyszeriben Magyarország leghosszabb barlangrendszere. Egy másik karsztos rekordot jelent (Anglián belül) a Gaping Gill barlang bejárata, ami egy hatalmas, 98 m mély víznyelővel „kezdődik”, melyben csapadékos időben vízesés zúdul alá. Ez alatt pedig egy akkora terem található, melyben akár a yorki katedrális is kényelmesen elférne.

A visszahúzódó jég nyomában szinte azonnal megjelentek ezen a tájon az emberek (kb. 8000 évvel ezelőtt). Kezdetben halász-vadász törzsek lakták be a vidéket, majd a kelták vették birtokukba ezt a területet. Mindaddig, amíg meg nem érkeztek a római hódítók, akik közel 400 évre (Kr. u. 43-410) uralmuk alá hajtották a Brit sziget déli részét, amivel létrejött Britannia provincia. Ide tartozott Yorkshire is, melytől még bőven északra húzódott Hadrianus császár fala. Ez a fal hosszú időn keresztül határként (limesként) védte a birodalmat az északabbra lévő, barbár törzsek támadásaitól. Egyes időszakokban a birodalom megpróbált túlterjeszkedni ezen a vonalon, de ezek a hódítások nem bizonyultak tartósnak. Hadrianus fala igen közel húzódik a későbbi angol-skót határhoz, de azzal azért nem esik teljesen egybe.

A római birodalom hanyatlásával visszatértek a kelta törzsek („britek”), majd megindult a germán („angol”) beáramlás is. A 8. század végétől viszont a dán és norvég eredetű viking csapatok vonták uralmuk alá Yorkshire vidékét, és Jorvik néven önálló királyságot hoztak létre ezen a területen. Ez tartott egészen 954-ig (magyar kalandozások kora Európa másik végén), amikoris Anglia legyőzte a vikingeket és meghódította Yorkshire-t. Azóta grófság, illetve hercegség ez a vidék.

Legfontosabb politikai szerepre akkor tett szert York és környéke, amikor a középkor vége felé egymásnak feszültek a főúri családok, hogy eldöntsék, melyikük adja az uralkodót. A két szemben álló fél a York- és a Lancaster-ház volt, amúgy mindkettő a régóta uralmon lévő Plantaganet-dinasztia egy-egy ága, így mindkét rivális család jogosan formált igényt a trónra. A Lancaster-család jelképe a vörös rózsa, a York-házé a fehér rózsa volt. Ez utóbbi szimbólum mind a mai napig megmaradt Yorkshire címerében és zászlajában. Hol az egyik, hol a másik család tudott királyt ültetni a trónra, és a harcok döntően a nemesi csapatok küzdelmét jelentették, miközben az egyszerű emberek (viszonylag) békésen élték az életüket. Az utolsó york-házi király a Shakespeare által meglehetősen undok színekkel megrajzolt III. Richárd volt, akinek a fehér rózsa mellett a vaddisznó volt a címerállata (ez utóbbi talán jobban illett hozzá). Tény, hogy nem volt egy makulátlan jellem, de talán nem is volt sokkal rosszabb, mint korának más államférfiai. Mindenesetre „a történelmet mindig a győztesek írják”, így Shakespeare idejében (100 évvel később) érthetően erősen negatív kép rajzolódott ki az utolsó york-házi királyról. A több mint 30 évig (1455-1487) tartó „Rózsák háborúja” és ezzel együtt az angol középkor szimbolikusan pont III. Richárd halálával ért véget, aki az utolsó angol király volt, aki csatában halt meg. Veresége egyébként egy árulón múlt, aki az utolsó pillanatban inkább Richárd ellenfele, Henry Tudor, oldalán avatkozott az ütközetbe. Így ért véget a rózsák harca, melyet követően a piros és fehér rózsát „keresztezték” egymással a Tudor-ház címerében és a való életben is, mivel az új Tudor király feleségül vette Yorki Erzsébetet.

III. Richárd holttestének sorsa önmagában is egy történelmi utazás. Először természetesen közszemlére tették (meztelenül), hogy bárki meggyőződhessen róla, hogy a York-ház feje halott. Utána a csata helyszínéhez közeli Leicesterben temették el, noha végakarata szerint Yorkban szeretett volna nyugodni. Ötven évvel később, VIII. (Tudor) Henrik szakított a katolikus egyházzal, és ennek során a Richárd sírját rejtő kolostort is feldúlták, így a sír és benne a holttest pontos helye „elveszett”. 2013-ban azonban egy régészeti kutatás során, egy parkoló alatt, megtalálták a sírt és benne a holttestet. Különféle testi jegyek („púpos”, halálos sérülés nyoma) alapján már eleve valószínűvé vált, hogy ez lehet a király holtteste, de emellé találtak még egy leszármazottat is Kanadában (tehát él még a York-ház!), és ennek alapján DNS-vizsgálatokkal is igazolták a holttest azonosságát. Azóta kapott a király egy méltó sírhelyet a Leicesteri katedrálisban.

III. Richárd vaddisznós zászlaja a Leicester katedrálisban, a sírja mellett

Yorknak jelenleg is van hercege, a brit uralkodó második gyermeke örökli a címet, jelenleg III.Károly király testvére, a kétes hírű András herceg e cím birtokosa. De ez a cím manapság nem jár együtt semmiféle konkrét politikai hatalommal.

Yorkshire elég szépen (és régóta) betagozódott tehát Angliába, ennek ellenére mégis van egy elég erős regionális öntudata az itt élő népesség egy részének. Ennek az alapja egyfajta kulturális identitás, amiben benne vannak a fentiekben csak nagyon vázlatosan említett helyi történelmi események, a helyi dialektus és a yorkshire pudding is (aminek köze sincs a magyar pudinghoz, mert ez egy sós tésztaféleség, amit leggyakrabban húsokhoz való köretként fogyasztanak). A kultúra kapcsán megemlíthetjük egyik legismertebb írójukat, James Herriot-ot is, aki voltaképpen nem is író (ld. a keretes írást). Yorkshire kapcsán erős szeparatizmusról semmiképp sem beszélhetünk, de a Yorkshire Párt mintegy 5%-nyi szavazatot általában be szokott gyűjteni a helyi választóktól. Egyesek szeretnének önálló parlamentet is a skót vagy a walesi parlament mintájára, de ezt – többek között – épp a skót képviselők szavazták le, mondván hogy egy yorkshire-i parlament Skócia „valóban jogos” parlamentjének tekintélyét ásná alá. Szóval az egyik szeparatista nem mindig cimborája a másik szeparatistának…

Yorkshire ünnepelt írója

Nem irodalmár, nem művészlélek, hanem egy vidéki állatorvos, James Herriot. Talán ez a tény is kifejez valamit erről a térségről. Egyszerű és mindig derűs történetei azonban nemcsak szülőföldjén lettek népszerűek, hiszen könyvei világszerte 70 millió példányban keltek el (némelyik magyarul is megjelent), és 90 részből álló filmsorozat is készült írásaiból. Sikerének titka a közvetlen hangnem, amellyel megmutatja, hogy egy falusi állatorvosnak hogyan kell például az anyajuh méhéből a lábánál fogva kihúznia a kisbárányt (ezek elég naturalisztikus részletek!), továbbá az egyszerű yorkshire-i parasztembereket is mély szeretettel ábrázolja. No és persze a táj sem maradhat ki leírásaiból:

“A kerítés megkerülte a domb peremét, s ahogy átnéztem felette, ahol messze lenn a település kuporgott a hullámzó zöld domboldalak között, fülembe mennydörgött a szél; de amikor lehúzódtam a szürke kövek oltalmába, a szél csak suttogás volt, és a tavaszi napfény melegen sütötte az arcomat. A legjobb napfény volt – nem nehéz, nem izzasztó, hanem világos, fényes és tiszta, amilyennek csak egy yorkshire-i kőkerítés mögé húzódva érzi az ember, mikor a szél dúdol a feje felett.”

A dombvidékek és lápos területek között kialakult medence eszményi hely a letelepedéshez, így ennek a közepén „mindig is” város volt. A római időkben Eboracum-nak hívták, és bár messze volt Rómától, nem kell azért azt gondolni, hogy csak egy kis porfészek volt a római birodalom peremén. Több császár is megfordult a város falai között, melyek egy része máig fennáll, és a város szerkezete szintén őrzi a római idők lenyomatát. Szóval járt itt például a „falépítő” Hadrianus. Az afrikai származású Septimius Severus pedig egyenesen itt halt meg, akárcsak I. Constantius. Ez utóbbi halála után az itteni légiók a fiát, Konstantint kiáltották ki császárrá, aki egyeduralmát a vetélytársakkal folytatott harcok során fokozatosan megszilárdította. A birodalmat újjászervezte, várost alapított Konstantinápoly néven (a görög Bizánc, illetve a mai Isztambul helyén), és elismerte a keresztény vallást. Mindezekért a „Nagy” jelzőt is megkapta az utókortól (illetve a saját szenátusától is, de ez utóbbi persze lehet, hogy nem volt teljesen elfogulatlan).

Mindezek után nem meglepő, ha a zegzugos utcákból a súlyos katedrális mellé kiérve egyszer csak a Nagy uralkodó szobrába botlunk. Talapzatán a híres mondat: „e jelben győzni fogsz”. A legenda szerint Konstantin a legfőbb riválisával vívott sorsdöntő csata előtt, látomásában egy keresztet látott az égen, amikor a fenti szavakat hallotta. Pajzsára tűzte a keresztet, a keresztények mellé álltak, a csatát megnyerték, a római keresztényüldözéseknek pedig ezennel vége lett.

A nagy angol katedrálisok körül gyakran hiányzik a kellő tér, így szinte nyomasztóan és nehezen fényképezhetően emelkednek ki a körülöttük lévő relatíve apró házak közül. Így van ez a yorki Minster esetében is. A Minster szó eredetileg arra utalt, hogy monostori templom állt ezen a helyen, de napjainkban ez inkább egy tiszteletbeli cím, amit egyes templomoknak adományoznak Angliában. Ugyanakkor Európa más részein is vannak hasonló megnevezések. Majdnem ugyanígy hívják például az ulmi Münstert, ami a világ legmagasabb katolikus temploma. A yorki Minster is rekorder: ez a legnagyobb gót katedrális egész Angliában, sőt egész Észak-Európában. A hatalmas homlokzat tele van csúcsíves szoborfülkékkel, ezek többségéből azonban – meglepő módon – hiányzik a szobor. Ehhez képest különösen is szemet szúr, hogy az egyik fülkében viszont van egy szobor, mely fehér színével elüt a homlokzat sárgás jellegétől. Ez az alak rögtön ismerősnek tűnik. Pont úgy néz ki, mint II. Erzsébet királynő – és igen, valóban ő az. Eddig csak régóta halott történelmi személyeket, mitikus figurákat, angyalokat, szenteket, stilizált alakokat láttam ilyen pozícióban. És tessék, most itt van az „éppcsak elhunyt” II. Erzsébet. A szobor eredetileg a királynő platinajubileumára (70 éves uralkodási évfordulójára) készült, és a királynő még akár láthatta is egy hónappal a halála előtt, ám felállítására már csak 2 hónappal a temetése után került sor, 2022 novemberében. A 2 tonnás, mészkőből faragott szobor ünnepi díszben, határozott arckifejezéssel, országalmával és jogarral ábrázolja a királynőt.

II. Erzsébet királynő platina-jubileumra készült szobra a yorki Minster homlokzatán

Yorknak a katedrális és a hangulatos óváros mellett van még egy különlegessége: a Nemzeti Vasútmúzeum. Immár 8 éve, hogy Budapestről fájóan hiányzik a Közlekedési Múzeum (és még ki tudja meddig?), így igazán felemelő élmény Yorkban egy ekkora méretű és gazdagságú vasúti kiállítással szembesülni. Különösen persze a hímnemű egyedek részére nagy az öröm, bár természetesen a hölgyeknek is szabad a bejárás. A hatalmas csarnokban igazi mozdonycsodákat lehet körüljárni, melyek a vasút történelmében mérföldköveket jelentettek. Látható itt többek között Stephenson Rocket nevű mozdonyának hiteles hasonmása (az eredeti is itt volt egy darabig, de pár éve egy másik város kiállítási anyagába került). A Rocket-ról azt kell tudni, hogy ez volt az első személyszállításra alkalmas mozdony. Vagyis olyan berendezés, ami a saját súlyán kívül személykocsikat is tudott vontatni. Amíg ez nem készült el (1829-ben), addig komolyan fontolgatták még azt a lehetőséget is, hogy drótkötél-vontatású, fix helyzetű gőzgéppel hajtott vonatok fognak közlekedni a síneken (ehhez hasonló elven működik manapság például egy sífelvonó). Ez persze nyilván nem lett volna rugalmas és hosszú távú megoldás. Szerencsére Stephenson annyira jól összerakta ezt a mozdonyt, hogy átment minden teszten, így aztán a gyakorlatban ez lett a világ első személyszállító mozdonya, mely átlag 24 km/h-s sebességgel röpítette céljához a 20 utast szállító kocsit a Liverpool-Manchester vonalon.

Az évek során természetesen gyorsan nőtt a sebesség, a szállított teher és a távolság is. A yorki múzeumban látható minden idők leggyorsabb gőzmozdonya, a Mallard, mely 1938-ban állította fel az azóta is érvényes világcsúcsot 203 km/h-val. Ennél gyorsabb vonat természetesen készült azóta, de az nem gőzmozdony. A Mallard abból a szempontból szokatlan külsejű, hogy áramvonalas alakja már a modernebb időket idézi, ám belsejében még igazi „gőzmozdony szív” dobog. Ezzel mintha ki is fulladt volna a szigetország lendülete, mert a gőzmozdonyok utáni világban már nem az angol termékek játszották a főszerepet a vasúttörténetben. Itt a kiállításon azért látható még egy első generációs japán Shinkansen az 1960-as évekből, és egy francia-angol koprodukciós, modern Eurostar mozdony, amilyen a Csalagútban is közlekedik. Mindezen kívül rengeteg egyéb mozdony, kocsi, vasúti berendezés és modell is megcsodálható még a múzeum bejárása során.

A vonatokhoz természetesen pálya is kell, amelynek megépítéséhez rengeteg pénzre és emberi erőforrásra is szükség van. Angliában az a helyzet alakult ki, hogy az állam nem vállalta magára ennek a költségeit, hanem magántársaságokra bízta a fejlesztést. Így a vasút a mai napig több társaság kezében van, ami az életet sokszor meglehetősen komplikálttá teszi. A vasútfejlesztés aranykorában, a 19. században, a London-Edinburgh járatok valósággal versenyeztek egymással a keleti parti és a nyugati parti fővonal mentén, hogy melyikük szerelvénye jut el gyorsabban a skót fővárosba. Az újságírók ott ültek minden állomáson (és a vonaton) és küldték a táviratot a részidőkről. Az emberek habzsolták az ezzel kapcsolatos híreket. Mindeközben Yorkshire Dales hegyvidékén keresztül is szükségessé vált egy újabb vasútvonal építése, többek közt épp a vasúttársaságok rivalizálása miatt.

Anglián belül mind a mai napig ez számít a legnehezebb terepnek, amin keresztül vasutat építettek. Angol viszonylatban jelentős szintemelkedés van benne, a széles völgyek talpát pedig láp borítja. Ezért a Yorkshire Dales-en átvezető 117 km-es szakaszra 14 alagutat és 22 viaduktot kellett építeni, ami a 19. század második felében igen kemény feladat volt, mivel ekkor még döntően kézzel ment munka. A kor nagy építőmunkálatai a csatornaépítésekkel kezdődtek, és az itt dolgozó munkásokat „navvy”-nek nevezték, ami az angol navigation, azaz hajózás szóból származik. Aztán később ez a név rajta ragadt a vasútépítőkön is. Egy külön kaszt volt ez a munkásréteg, olyanok, mint nálunk a kubikosok. Ezen a yorkshire dales-i vonalszakaszon 6000 építőmunkás dolgozott. Több ezer fős időszakos települések („viskóvárosok”, shanty towns) nőttek ki az építkezések idejére a földből, majd ezek ugyanúgy el is enyésztek. E viskóvárosok lakói szinte kizárólag férfiak voltak, akik igen mostoha körülmények között laktak, és a gyér higiéniai viszonyok miatt a fertőző betegségek is gyakran megtizedelték őket. Esténként nem voltak ritkák a kocsmai verekedések, miközben a munkavédelemnek híre-hamva sem volt még ezekben az időkben. Igazi dickensi világ volt ez, rendkívül magas halálozási rátával. Az építkezés idején az angolok emlékezetében még erősen élt a pár évtizeddel korábbi krími háború, ahol a katonák hasonló körülmények közt szenvedtek, mint itt a navvy munkások, ezért ezeket a viskóvárosokat krími településekről, például Szevasztopolról, nevezték el.

E vasútszakasz leglátványosabb pontja a Ribblehead viadukt, mely napjainkban turistalátványosság is egyben. Csak ezen az egy hídon 2300 munkás dolgozott, akik közül 100-an nem érték meg az építkezés végét. Az ingoványos völgytalpon 8 méter mély alapozásra volt szükség a hídpillérekhez. Külön kis vasutat építettek, ami a közeli kőbányából szállította ide az építőkövet. A viadukt és az egész vasútszakasz 1875-ben lett kész, és egy ideig fontos szerepet játszott a hosszútávú London-Glasgow forgalomban. Szép lassan kiderült azonban, hogy nem versenyképes a gyorsabb, síkabb keleti és nyugati parti vonalakkal, így a II. világháború után elkezdett leépülni. Már a vonal bezárását fontolgatták, de akkora volt a felháborodás, hogy végül megmenekült a teljes leépítéstől. Sőt, kifejezetten népszerű útvonal lett belőle a látványos környezete miatt. A Ribblehead viaduktot 2020-ban felújították és azóta újra dübörög rajta a vonat. Időnként teljes gőzzel – mivel gőzvontatású nosztalgia járatokat is indítanak rajta a turisták kedvéért.

Amíg tekintetünkkel a völgyet keresztező, 24 boltíves viaduktot fürkésszük, jusson eszünkbe a hidat építő munkások élete, az előttünk elterülő tájat egykor teljesen beborító jég, valamint a kapcsolatok hálója, mely a vonaton keresztül elvezet minket Londonba és Glasgowba, a légiók lépteivel pedig a barbár törzsektől a Római Birodalom szívéig. Ez az „öreg” York. Merthogy van egy új (New) York is. De az már egy másik történet, egy másik kontinensen.