nyomtatott cikk: A Földgömb magazin, 2022 / augusztus ; ez a "nem-hivatalos" online verzió

Telbisz Tamás

Tűzhányók és gőzhányók Itália nyugati partjai mentén

Az olasz nyár nemcsak azért forró mert fentről süt a Nap ezerrel, hanem mert alulról is fűti a felszínt a Föld belső hője. De csak az Appennini-félsziget nyugati partvonala mentén. Ez a „padlófűtés” egyes helyeken pusztító vulkáni robbanásokban, máshol szelídebb gőzkitörésekben nyilvánul meg. Ez utóbbiak energiáját éppen itt aknázták ki a világon először! A Vezúvot és környékét leszámítva az itteni vulkánok már örök (?) álmukat alusszák, de a hátrahagyott formáik – és a rajtuk kialakult kultúra – temérdek izgalmas felfedeznivalót rejteget számunkra.

Alábukás, hevülés

Az olasz tűzhányók kialakulása alapvetően annak köszönhető, hogy keletről az Adriai-kőzetlemez, délkelet felől pedig a Jón-tengeri-kőzetlemez bukik az Appennini-félsziget alá. Az alábukási zónát szépen kirajzolják a földrengések felszín alatti kipattanási helyei, melyek a Tirrén-tenger felé közeledve egyre mélyebben helyezkednek el. Az alábukó és egyre mélyebbre hatoló kőzetlemez fokozatosan felforrósodik, ami a vulkánosság hajtóerejét adja. Ennek megfelelően a tűzhányók leginkább az olasz csizma nyugati partjai mentén, részben a szárazföldön, részben a Tirrén-tenger szigetein alakultak ki. És persze ott van még a hatalmas, de rendhagyó Etna Szicíliában. A tűzhányók kialakulása az északi részeken pár százezer évvel hamarabb játszódott le, így ott már – úgy tűnik – kialudtak, míg dél felé máig aktív vulkáni tevékenységgel találkozhatunk. A mélységből feláramló hő azonban továbbra is igen jelentős még az északi részeken is.

Tűzhányók Közép-Olaszországban

A belső erőkhöz kötődő természeti csapások földrajzi megoszlása tehát a következőképpen alakul az Appennini-félszigeten: a középső zónában sok a földrengés, de szinte nincs vulkán, ezzel szemben a nyugati zónában sok a tűzhányó, de alig van földrengés.

Egy tipikus olasz vulkántúra általában Nápolynál kezdődik a Vezúv és az öböl északi oldalán fekvő Campi Flegrei megtekintésével. Itt kénes kigőzölgéseket, iszapfortyogókat, továbbá számos krátert és kalderát lehet megtekinteni. Majd a túra folytatódik dél felé, az Etnához és a Lipari-szigetekhez. Egy efféle jól bevált és izgalmas vulkántúra a jelenleg is aktív tűzhányókról szól. A jelen cikkben azonban a megszokott iránnyal épp ellentétesen, délről észak felé vándorlunk, mert a csizma nyugati oldala a Vezúvtól fel Toszkánáig tele van vulkánokkal. Átlag 41 kilométerenként van egy-egy komolyabb tűzhányó, ami igazán nem nagy távolság, még gyalog sem lenne vészes vulkántól vulkánig túrázni. Ismerkedjünk meg tehát e vulkánok részben közös, részben eltérő vonásaival! Így délről észak felé haladva pont a legkülönösebb helyszín lesz majd a végállomás!

Ez nem vulkán, "csak" erdőtűz - a forró olasz nyár gyakori eseménye

Magmás provinciák

A Római Birodalom provinciái eredetileg csak az Itálián kívüli tartományokat jelentették (ebből jön a „provinciális” szó egyik lesajnáló mellékjelentése: „elmaradott, szűk látókörű”), ám napjainkban számos országban, így Olaszországban is, egyszerűen így nevezik a tartományokat. A „magmás provinciák” azonban nem adminisztratív egységek, ezeket nem a császár vagy a közigazgatás jelölte ki, hanem maga a Természet. Pontosabban a geokémikusok, akik a kőzetek kémiai összetétele alapján elkülönítették egymástól az egyes vulkáncsoportokat. Olaszország középső részére három ilyen provincia jut, melyek délről észak felé haladva a következők: Nápolyi Magmás Provincia (ezt kihagyjuk), Római Magmás provincia és Toszkán Magmás Provincia. Utunk legnagyobb részét a Római Magmás Provinciában tesszük meg.

A vulkánok ott tudnak a felszínre törni, ahol a repedések mentén gyengébb a szilárd földkéreg. Az Appenninek nyugati oldalán hosszan elnyúló, északnyugat-délkeleti irányú törések húzódnak. Ezért a tűzhányók számára legkedvezőbb helyek ott adódnak, ahol ezeket a törésvonalakat elmetszik a rájuk nagyjából merőleges, másodlagos törésvonalak. Ezeken a helyeken a meggyengült kérget áttöri a magma, és máris kész a vulkán! A magma aránylag mélyről érkezik és vastag kérgen hatol át, ezért többnyire elég heves, robbanásos kitörések jellemzik az Appenninek tűzhányóit, bár néhol a szelídebb lávaöntés nyomai is megtalálhatók. A kitörések megértéséhez fontos még figyelembe venni, hogy amikor a víz felforr, térfogata mintegy 1600-szorosra tágul! Márpedig a Föld mélyéből érkező magma bőven több mint 100°C-os (akár 1000°C-os is lehet), így könnyűszerrel felforralja a vizet, amivel menet közben találkozik. Ilyenkor különösen heves robbanásokkal tör ki a vulkán. Ezekben az esetekben, ha egyébként nem annyira nagy a kitörés, akkor csak egy „lyuk”, azaz egy bemélyedő, negatív, kerek forma marad a vulkán helyén, amit „maar kráternek” nevezünk. Ezt a krátert gyakran gyűrűszerűen körbeveszi a kiszórt tufaanyag. Ezekre a formákra is bőven találhatunk példát az olasz vulkánok között. De legjellemzőbbek a nagy kiterjedésű, azaz 5-10 km átmérőjű vulkáni üstök, vagyis a kalderák.

Az Albano-tó Castel Gandolfo felől nézve

Kalderaperemi pápai nyaraló

Régebben, mikor azt olvastam a pápáról, hogy elutazott castel gandolfo-i kastélyába, azt képzeltem, hogy ez valami távoli hegyvidéken lehet. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy ez csak annyi, mintha Budapestről Szentendrére menne valaki nyaralni, hiszen a pápai nyaraló gyakorlatilag a római agglomeráció része. Az itt található kastély a hozzátartozó hatalmas parkkal együtt a 17. század óta szolgál a pápák nyári rezidenciájaként, és az olasz állammal kötött 1929-es lateráni szerződés óta maga a palota (és a park is) a Vatikán része, tehát nem Olaszországé! További érdekesség, hogy két pápa is volt, akit itt ért a halál, 1958-ban XII. Piuszt, 1978-ban pedig VI. Pált. A palotát és a parkot ma már nemcsak a pápa vendégei tekinthetik meg, hanem Ferenc pápa jóvoltából 2014 óta turistaként is be lehet ide jutni. De ezen kívül is hangulatos séta tehető az egyébként kicsiny településen, amit az árnyékot adó fák és a tenger felől fújdogáló szellők tesznek kellemessé. A település keleti oldaláról remek kilátás nyílik az Albano-tóra, melynek enyhén ovális formája, meredek belső falai elárulják, hogy itt bizony egy vulkáni eredetű tóról van szó. Méghozzá egy maar-krátertóról, ami saját típusán belül egy meglehetősen nagy példánynak tekinthető. A tó mélysége 170 m, amihez még hozzájön a partfalak további 200 méteres szintkülönbsége. A tó hossztengelye meghaladja a 3 kilométert. Közelében található némileg kisebb rokona, a Nemi-tó, mely arról nevezetes, hogy ennek a fenekén pihent 2000 évig Caligula császár két elsüllyedt luxushajója. A kis tavon a hajózásnak különösebb értelme nemigen volt, ezért inkább afféle úszó palotaként szolgálhatott ez a két hajó, melyeken márványdíszek, mozaikok és számos művészi alkotás is helyet kapott. Bár a roncsokról a történelem során majdnem mindig tudtak az itt élő emberek, de a hajók kiemelése csak az 1920-as évek végén, a császárság iránt nagy nosztalgiát érző Mussolini támogatásával tudott megvalósulni. Valójában nem egyszerűen kiemelték a hajókat, hanem a tavat csapolták le majdnem teljesen, hogy hozzáférjenek a különleges kincshez. A sors fintora, hogy a múzeumban elhelyezett hajók 1944-ben, a szövetséges légierők bombázása során megsemmisültek.

A Colli Albani 3D modellje

A környéket tovább szemlélve további krátereket, egy kimagasló rétegvulkáni kúpot (Monte Cavo, 950m) és egy meredek gerincet fedezhetünk fel, mely az egész formát félkörívben keretezi. Ez utóbbi gerinc – méretei alapján – már egyértelműen egy vulkáni üst, azaz egy kaldera maradványa. Kialakulását tehát egy óriási kitörés okozhatta, melynek végén a vulkán alatti magmakamra kiürült és beroskadt. Egy ilyen komplex vulkáni felépítmény létrejöttéhez természetesen nem elegendő egyetlen kitörés, hanem hosszabb időszakkal és több kitöréssel kell számolni. Ezek korát a kőzetek természetesen radioaktivitásán alapuló módszerekkel lehet megmérni. A Colli Albani-nak nevezett hegycsoportot, ahol most járunk, 561 ezer évtől máig 4 nagyobb és több kisebb kitörés hozta létre. Az Albano-tó létrejöttéért a 36 ezer éve történt, utolsó komolyabb kitörés a felelős. Erre a tűzhányóra járnak tehát pihenni a pápák. De a korábbi kitörések anyaga nem korlátozódik pusztán erre a hegyre, hanem rengeteg anyag röpült innét Róma irányába is, amely város gyakorlatilag teljes egészében viszonylag fiatal vulkáni kőzetekre települt!

Étterem Castel Gandolfoban COVID idején

Nagy és kis kerek tavak

Eddig is volt már szó tavakról, de ebben a fejezetben szinte csak azok lesznek. Szám szerint 6+1. A pápai nyaralóból pedig átugrunk Róma északi oldalára, a Bracciano-tó környékére, ahol szintén egy meglehetősen összetett tűzhányó-csoportosulásba ütközünk. A ragyogó, tiszta vízű Bracciano-tó pont akkora, hogy széles horizontot tár a szemlélő elé, mégis jól belátható. Körben a hegyek 5-600 méteres magasságig emelkednek, így inkább dombvidéki hangulatot kölcsönöznek a tájnak. A tó területe két Velencei-tóval ér fel, ám mélysége, ahogy egy vulkáni tóhoz illik, lényegesen nagyobb, 165 méteres. Vize napsütésben csillogó kék, amihez szépen passzolnak az ide-oda cikázó fehér vitorlák. Fürödni is lehet a tóban (ha valakinek elege lenne a sós tengervízből), és a római polgároknak valóban csak egy ugrás, hogy kijöjjennek ide a forró és zsúfolt nagyvárosból. A víz minőségére kiemelt figyelmet fordítanak, mivel az Örök Város egyik ivóvízforrásaként is szolgál ez a tó. Ennek megfelelően a motorcsónakok ki vannak tiltva a tóról. Mindennek meg is van az eredménye, mert a Bracciano-tó Olaszország egyik legtisztább tava.

Vulkáni eredetű tavak árnyékolt domborzati képe

A környező vulkáni kőzetek, továbbá a tó alakja és mérete alapján már sejthető, hogy egy kaldera-tóról van szó, amelynek mélyedését egy hatalmas kitörés utáni magmakamra-beszakadás hozta létre. Kora mintegy 320 ezer év. Alaprajzban szép kerek a tó, de mégse teljesen szabályos, mert az északi oldalán jól látható egy kisebb „fiók-mélyedés”, ami egy fiatalabb kitörés eredménye. A Bracciano-tó közelében számos további zárt mélyedést is megfigyelhetünk a térképen és a valóságban – ezek kisebb, de szintén robbanásos kitörésekhez kapcsolódnak. Többségükben jelenleg nincs állóvíz, de azért akad egy-két maar-krátertó a közelben. Ilyen a Bracciano-tótól keletre fekvő Martignano-tó, valamint az északkeletre található, egészen apró Monterosi tavacska.

A Bracciano-tó

A következő tó észak felé a Vico. Meglepő módon ez Olaszország egyik legmagasabban fekvő nagy tava, ugyanis 510 méterrel a tengerszint felett található. Ez a tó egy rétegvulkán közepén foglal helyet, ahol a 140 ezer évvel ezelőtti kalderaképződés jóval kisebb területű volt, mint a Bracciano esetében. Ennélfogva a rétegvulkán eredeti tömbjéből lényegesen több maradt meg. A kalderaperem jelenleg 965 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, azaz a tóhoz viszonyított relatív magassága is elég jelentős (450 m). Emiatt a „hegy-érzet” itt jobban megvan, mint a Bracciano-tó körül járva. Ezt a hatást fokozza az is, hogy hűvös bükkerdők váltják fel a máshol jellemző kultúrtájat, illetve a melegebb klímájú tölgyeseket. Európában egyébként ez a bükkösök egyik legdélebbi előfordulása. A Vico-kaldera egy további különlegessége szomszédjaihoz viszonyítva, hogy a vulkáni működés itt nem állt le a kaldera kialakulása után, hanem elég rendesen folytatódott azt követően is. Ennek eredményeként egy jelentős, 851 méter tengerszint feletti magasságot elérő kúp nőtt ki a kaldera belsejében. Magasabb tavi vízszintek idején ez a hegy (a Monte Venere) szigetként állhatott ki a tóból, de jelenleg csak ettől délre terül el a tó, melynek alakja ennélfogva szabálytalanabb mint a többi kalderatóé. Jó hír azoknak, akik minden tóban szeretnek megfürödni, hogy itt is legális a csobbanás.

Egy apró maar-krátertó, a Monterosi

A környék legméretesebb tava, sőt egész Európában a legnagyobb területű, vulkáni eredetű tó a Bolsena-tó (113 km²). Nagy kiterjedéséhez tisztességes mélység (151 m) is társul. Kolosszális kitörései 250-500 ezer évvel ezelőtt zajlottak, ám kisebb tűzijátékkal még Kr.e. 104-ben is „szórakoztatta” az itt élőket. A kaldera kialakulása után főleg kisebb tufakúpok jöttek létre, amelyek közül kettő jelenleg szigetként áll ki a tóból. Bisentina szigetén etruszk temető, keresztény kolostor és börtön is található, a szaracénok itáliai betörése idején (9. század) pedig menekülőhelyként is használták a szigetet a környék lakói. Valójában a Bolsena-tó egy iker-kaldera része, mert tőle nyugatra fekszik a kisebb és „foghíjas” Latera kaldera. Ez utóbbi nem teljesen zárt, így tóból csak egy egészen picurka található benne, a Mezzano-tó.

A Vico-tó, háttérben a Monte Venere, a fiatal rétegvulkáni kúp

Végül a plusz egyedik tó. Ha valaki – földrajzoshoz illő módon – a térképen is böngészi ezt a térséget, akkor kissé észak felé ráakadhat a közelben lévő Trasimeno-tóra (ami az itt közölt térképen szándékosan nem szerepel, mivel keletkezése alapján eltérő típusba sorolható). Ez még egy kicsivel nagyobb területű, mint a Bolsena-tó, ám sekély, mint a Balaton, konkrétan: 7 m mély. A legfontosabb, hogy a Trasimeno kerekded alakja ne tévesszen meg senkit, mert keletkezése – az eddigiektől eltérően – NEM vulkáni, hanem tektonikus eredetű, azaz vetődések mentén bezökkent mélyedésről van szó.

A Bisentina-sziget a Bolsena-tóban

Eredettől függetlenül valamennyi tó közös jellemvonása (a Vico-t kivéve), hogy partjaik mentén, a kiugró hegyfokokra ráépülő, sikátorokkal átszőtt kistelepüléseket fedezhetünk fel. (E települések: Castiglione del Lago, Capodimonte, Bolsena, Anguillara Sabazia, Bracciano.) Ezek teszik ízig-vérig olasz hangulatúvá a csodás természeti látványt. De a legkülönlegesebb városok még egy kis lépéssel odébb vannak.

„Tufavárosok” az etruszkoktól máig

A napsütötte Viterbo megyéből átlépünk a napsütötte Toszkánába, de tűzhányó szempontból egyelőre maradunk a Bolsena-Latera ikervulkán külső, erózió által felszabdalt lejtőin.

Az olaszok sokfelé szó szerint értelmezték a Bibliát, és házaikat, sőt gyakran egész városokat sziklára építettek. Ezek sorába illeszkedik Pitigliano és Sorano is. Mindkét városka egy-egy mélyen bevágódó folyó által meghagyott, sziklás kiszögellésre települt. Sőt, a sziklák nemcsak a település alapját jelentik, de ezeknek az anyagából faragták a házak építőköveit is, így e települések rendkívül egységes képet mutatnak. Ezért hívják őket Sovana-val együtt „tufavárosoknak” („città del tufo”).

Pitigliano látképe

Sorano látképe

E barnás színű kőzethez árnyalatban igen közel áll a tetőcserepek vörösesbarna színe, és sokfelé még a parabolaantennákat is barnára színezték, így még teljesebb a színek egybeolvadása e városok látképében.

Barna parabola-antennák Soranoban

Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a „tufa” megnevezés nem a leghelyesebb kifejezés erre a kőzetre, ám napjainkra annyira széles körben elterjedt ez a szóhasználat, hogy kiirtani aligha lehet. A helyes megnevezés valójában az lenne, hogy „tűzárkő”, azaz szakkifejezéssel: „ignimbrit”. De miért van ennek jelentősége? Mert a tufa alapvetően a kitörés során a vulkán által kiszórt, magasból lehulló poranyagot jelenti. Ezért a tufa eredendően egy „puha” kőzet, ami gyorsan pusztul, így sem alapnak, sem építőkőnek nem igazán alkalmas. Ezzel szemben a tűzárkő, ami a gigantikus, kalderaképző kitörések során jön létre, sokkal keményebb. E kitörések idején a vulkánból kilövellt anyag 25-30 km magas kitörési oszlopot hoz létre. De ez a kitörési oszlop a felhajtó erő gyengülésével részlegesen vagy teljesen összeomlik, és a benne lévő anyag 100-150 km/h sebességgel, izzófelhőként (más szóval: izzó törmelékárként) végigszáguld a vulkán lejtőin. Egy izzó törmelékár akár 50-100 km távolságot is képes megtenni, míg ereje csillapul és leülepedik. Anyagi összetétele változatosabb, mint a tufáknak és a gyors leülepedéskor még forró is, ezért a lerakódást követően a kőzet kisebb-nagyobb mértékben „összesül”. Mindezek miatt a tűzárkő sokkal masszívabb, mint a tufa, de azért nem annyira kemény, mint a lávafolyások anyaga. Így a természet látványos sziklákat, az ember pedig megfelelő építőköveket képes belőle kifaragni. Ez tehát a „tufavárosok” magyarázata.

Ami a kulturális réteget illeti, még a rómaiak előtt az etruszkok vették birtokukba ezt a vidéket, és természetesen a sziklák által védett magaslatokra is ők kezdtek el először építkezni. Ezek nyomát a későbbi építkezések felülírták, így az etruszk épületek ma már nehezen deríthetők fel a települések belső területén. A völgyekben, vagy a sziklák oldalában azonban temérdek barlangra bukkanhatunk, melyeket az etruszkok vájtak ki. Ezek némelyikében sírok, illetve kultikus eseményekre utaló faragások is láthatók. De legizgalmasabb az etruszk úthálózat. Ezek olyasféle formák, mint nálunk a lösz-mélyutak. Csak mélyebbek és sötétebbek. Kezdetben csak kismértékben mélyítették ki az etruszkok a gyakran járt ösvényeket, ám idővel a bennük folyó vizek túlságosan is belemartak az utak talpába, járhatatlanná téve azokat. Az egyenetlenségeket ki kellett simítani, hogy az utak továbbra is járhatók legyenek, ám ennek következtében fokozatosan egyre mélyebbek is lettek az évszázadok során. Mivel a tűzárkő elég kemény, ezért a mélyutak oldalai nem omlottak be, így ma már helyenként a 10 métert is meghaladja e formák mélysége. Gyakorlatilag az egész vidéket be tudjuk barangolni az etruszkok útjait követve. Néhol még a jelenkori autóút is egy-egy etruszk eredetű mélyútban vezet.

Etruszk mélyút

Az etruszkok nemcsak az úthálózatot, de a nevüket is erre a vidékre hagyták, ugyanis az „etruszk” népnév többszöri átalakulása révén jött létre a manapság mindenki által jól ismert „Toszkána” szó. A három „tufaváros” közül Pitigliano a legnagyobb és legismertebb, látképe dél felől hihetetlenül lenyűgöző. Pitiglianot egyébként a középkorban jelentős zsidó lakossága miatt „kis Jeruzsálemnek” is nevezték. Sorano, ha lehet még keskenyebb gerincre települt, és kisebb kiterjedése miatt fekvése talán még drámaibb, utcái még zegzugosabbak, mint Pitiglianoé. A kicsiny Sovana szelídebb dombháton foglal helyet, de épületeinek alapanyaga miatt ezt is joggal hívják „tufavárosnak”, és virágokkal gazdagon dísztett utcái miatt bizonyos szempontból ez a legbarátságosabb.

Sovana főtere

Kúra a forró vízben

A tufavárosokból még egy további lépés szükséges ahhoz, hogy átérjünk a Toszkán Magmás Provinciába. (Ebből is érzékelhető, hogy a magmás és a közigazgatási provincia-határ nem esik teljesen egybe, bár elég közel húzódnak egymáshoz.) Az 1738 méter magas Amiata-hegy a vulkánsor legmagasabb tagja, ami részben annak köszönhető, hogy itt elmaradt a kaldera-képződés, vagyis a vulkánt nem fejezte le egy hatalmas kitörés az aktív időszaka végén. Csúcsrégióját lávadómok alkotják, de most nem mászunk fel ide, mert egy kis malomhoz igyekszünk a vulkán délkeleti lábánál. Az öreg malom közelében hévforrás fakad, mely kicsiny vízeséssel zubog el a malom mellett. Ez a Cascate del Mulino, azaz a Malom-vízesés Saturnia mellett. A hévforrás vízét a mélyben lévő magma fűti. Felszín alatti útja során azonban mészkőrétegeken is áthalad, így magas mésztartalommal lép a felszínre, nem csoda hát, ha mészanyaga a kis vízesés alatt kiválik és édesvízi mészkő medencéket épít. (Nota bene, ennek tudományos megnevezése a „travertino”, ami egy olasz eredetű szakkifejezés, mivel ezen a vidéken gyakoriak az ehhez hasonló termálvizes eredetű mészkiválások.)

Fürdőzés Saturnia mellett a Malom-vízesés édesvízi mészkő medencéiben

A Malom-vízeséshez érkezve igazából két dolog ér meglepetésként: egyrészt az, hogy ezt a természeti értéket még nem „piacosították”, azaz nem zárták el kerítéssel, nem szednek belépőjegyet, nem telepítettek rá hotelt és lacikonyhát. (Természetesen létezik szálló és luxus-gyógyfürdő is a közelben, de azok 2-3 km-re vannak a vízeséstől, így a hely eredetiségét nem zavarják.) Így a hangulat pont olyan, mint Egerszalókon a ’80-as években. A másik meglepő dolog, hogy a nyári forróságban is tele van a hely, valósággal hemzsegnek itt az emberek (zömmel helyi olaszok) a kicsi, lépcsőzetes medencékben. Covid ide vagy oda, a 1,5 méteres védőtávolság biztosan nincs meg! Persze a hévforrás enyhén kénes vize gyógyító hatással bír, lehet, hogy ebben bíznak az emberek. Mindenesetre akinek tömegiszonya van, az ne itt próbálkozzon! A legprofibbak teljesen bekenik magukat gyógyhatású mésziszappal, és zombiként mászkálnak ide-oda a kis patakban. A második legjobb dolog pedig a kis vízesés alá beülni és dögönyöztetni a hátunkat.

Dögönyöződés a meleg vízesésben, illetve sárral bekent fiú ("zombi")

Ha a medencék alját kicsit megkotorjuk, sima, gömbszerű mészkavicsokat markolhatunk föl. Ezek a „pizoidok”, melyek az ilyen áramló vizes medencékben keletkeznek. Ahogy a víz forgatja őket ide-oda, a mész bekérgezi őket és egyre gömbölyűbb lesz az alakjuk.

Pizoidok a Malom-vízesés medencéiből

A forróvíz eme természetes és egyszerű felhasználása után végül vegyük szemügyre, hogy ezt a geotermikus adottságot hogyan lehet professzionális szinten kiaknázni!

Az Ördög Völgye

Utolsó állomásunk a vulkán nélküli vulkán. Itt csak a mélyből feláramló hő van, miközben a magma valahol jó mélyen megrekedt. A forró magma közelében nagyrészt repedezett metamorf kőzetek húzódnak, melyekbe hosszabb-rövidebb idő alatt tud beszivárogni a víz. A magas hőmérséklet miatt a víz nem marad meg folyékony halmazállapotban, hanem túlhevített gőzzé alakul, melyhez csekély mértékben más gázok is keverednek, mint például a mélyből feláramló CO₂. A vízgőz-tároló kőzetek felett vízzáró agyagpalák találhatók, amelyek többnyire lefojtják a nagy nyomású vízgőzt, és nem engedik a felszínre törni. Néhol azonban repedések alakulnak ki e vízzáró rétegekben, és ott a gőz mégiscsak a felszínre tör. Ezek a repedések hirtelen alakulnak ki, és ilyenkor a gőz igencsak hevesen lövell a felszínre! Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem gejzírekről van szó, mert nem a felszínről közvetlenül beszivárgó víz forrósodik fel, hanem a mélyből érkezik a gőz. „Gőzhányónak” kéne tehát nevezni e jelenséget, de ilyen szó valójában nincs. Olykor előfordul, hogy a feltörő gőz a felszínközeli kőzetekből kiszakít egy-egy darabot, és ezek helyén apró kráterek maradnak vissza. A legnagyobb ilyen típusú gőzkitörés 1282-ben történt, és a helyén kialakult 80-100 m átmérőjű Boracifero-tó máig létezik. E gőzkitöréseket régóta jól ismerik az itt élők, de az új kitörések helyét nem lehetett pontosan megjósolni, ezért ha valaki el akarta átkozni szomszédját, akkor azt régebben úgy fejezte ki, hogy „törjön ki a gőz a te földeden!”.

A Monterotondo Marittimo falu melletti völgyben a gőzkitörések és a kén-hidrogénből keletkező savak kilúgozták a kőzetek színét, ezért sok helyütt kifehéredtek a kövek. Máshol viszont pont ellenkezőleg, tarkára színeződtek a kőzetek a kicsapódó vöröses-barna vas, vagy a sárga kén hatására. A színkavalkádhoz vulkáni fumarolákhoz hasonló kigőzölgések és enyhe záptojásszag társul. Ezért úgy néz ki a völgy, mintha egy utóvulkáni terület lenne, csakhogy pont itt konkrétan nem volt semmilyen vulkán – éppen ez benne a meglepő! Az itt lakók a pokollal hozták összefüggésbe e különös jelenségeket, ezért nevezték el ezt a helyet az Ördög Völgyének (Valle del Diavolo).

Az "Ördög Völgye"

De volt a gőzkitöréseknek és a forró víznek egy előnyös oldala is. A forró vízzel jelentős mennyiségű bórsav is került itt a felszínre, illetve a repedésekbe. Mivel ez egy régóta ismert, hatékony fertőtlenítőszer, ezért először ezt kezdték el kitermelni a környéken. A 19. század első felében, hazájának rebelliói miatt ide menekült egy francia mérnök-üzletember, egy bizonyos François Jacques de Larderel, aki tehetségével és ügyességével felvirágoztatta a bányát – és persze saját anyagi helyzetét is. Ezért a toszkán nagyherceg grófi címet adományozott neki, amit utódai is örököltek. Mivel a helyieknek is megélhetést biztosított, így ők is hálásak voltak a gróf úrnak, ezért a bánya körül létrejött kis települést róla nevezték el Larderello-nak. Ez tehát egy olaszosra csavart francia személynév. De a legnagyobb ötlet már az utódainak jutott eszébe, akik a 20. század elején, kezdetben a bórsav-kitermelés hatékonyabbá tétele érdekében, elkezdtek kísérletezni azzal, hogy a mélyből feltörő vízgőzt hogyan lehetne elektromos áram termelésére befogni. Sikerrel jártak – és így jött létre a világ első geotermikus erőműve 1913-ban!

Geotermikus erőmű Larderelloban

Ez a hely – geológiai adottságait tekintve – azonban annyira egyedi volt, hogy ennek a geotermikus erőműnek nem akadt párja egészen 1958-ig! Akkor jött létre ugyanis a második ilyen erőmű, mégpedig Új-Zélandon. Ezt később Izlandon és más, zömmel vulkáni területeken hasonló erőművek követték, de máig nincs belőlük túl sok.

A larderello-i geotermikus erőmű a mai napig üzemel és termeli a zöld energiát, mely nem jár CO₂-termeléssel, sem más (jelentős) környezeti károkozással. Az erőmű mellett érdekes múzeumban lehet megismerkedni e különös létesítmény geológiai hátterével és technológiájával. Grosseto megye lakossági és ipari villamosenergia-igényeinek 70%-át ez az erőmű adja. Sajnos azonban ez az energiatermelési modell csak kevés helyre másolható, hiszen az alapját egy helyi sajátosság, Nyugat-Itália e ponton különösen erős padlófűtése és a rétegvizek szerencsés találkozása adja.

--- FINE ---

További képek

Csempekép a Bracciano-tó partján fekvő kisvárosból

Etruszk étterem Sovanaban

Etruszk barlanglyukak

Etruszk "lyukak" a falban - talán temető?

Etruszk mélyutak fejlődése a történelem során