nyomtatott cikk: A Földgömb magazin, 2023 / július-augusztus ; ez a "nem-hivatalos" online verzió

Telbisz Tamás

Lyukas, sáros és tenger alatti vulkánok Szicíliában

Ha Szicília, akkor Etna. Valószínűleg a legtöbb embernek ez jut eszébe, ha Szicília természetföldrajza a kérdés. Joggal, hiszen az Etna valóban Európa leghatalmasabb vulkánja. „Lyukas”, mert több csúcskráterrel és temérdek kisebb parazitakúp-kráterrel is rendelkezik. De az alábbiakban még ennél is kisebb lyukakra: lávacső-barlangokra vadászunk az Etna oldalában. Ugyanakkor Szicília nem csak az Etnából áll. A többnyire üledékes kőzetekből felépülő sziget többi részén is találkozhatunk vulkánokkal, ám ezek „nem szokványos vulkánok”, hanem „maccalube”-k. Valódi tűzhányókra (az Etnán kívül) a sziget partjaitól északra és délre húzódó tengerekben bukkanhatunk. Míg az északra lévő Lipari-szigetcsoport tagjai (pl. Stromboli, Vulcano) jól ismert turista célpontok, addig a délre található Ferdinandea szigetéről feltehetőleg csak kevesen hallottak. És ennek nyomós oka van…

Salakkúpok az Etna nyugati oldalán

Itt és most nem célunk az Etna teljes bemutatása, csupán néhány fontos tényt említünk, mielőtt a lávacső-barlangokra térnénk. Az Etna nemcsak méretében extrém (lévén Európa legnagyobb vulkánja), de működésében is szélsőségek jellemzik. Félmillió éves történetében előfordultak igen heves, robbanásos kitörések is, ám többnyire inkább a „szelídebb” lávafolyások jellemezték, így a jelenlegi felszín nagy részét zömmel idős és fiatal lávák borítják. Erre települnek afféle „díszítőelemként” a kisméretű parazitakúpok, melyek egyszeri, mérsékelten robbanásos kitörések eredményeiként jöttek létre. E kúpok építőkövei a kitörés során kiszórt apró, enyhén hólyagosra felfújt, gömbölyded vagy szabálytalan alakú lávacafatok, vagyis a salakkövek. Ezért e formákat „salakkúpoknak” nevezi a szakirodalom.

Szicília és a környező tengerek domborzata. Türkiz háromszögek: iszapvulkánok.

Az Etna lávafolyásai bazaltos összetételűek, ami azzal jár, hogy hígan folyósak, tehát viszonylag gyorsak és nagy távolságra, akár 10-15 km-re is képesek eljutni. Ezt a távolságot elég jól kirajzolják a vulkán körüli települések. A gondot az jelenti, amikor a láva nem a csúcsrégióból, hanem egy oldalhasadékból vagy oldalkráterből indul, mert ilyenkor a lakott területeket is veszélyeztetheti a lávafolyás. Catania városának jelentős része például 14. és 17. századbeli lávafolyásokon „csücsül”. A hígan folyós lávákra különösen jellemző a lávacső (angolul lava tube) barlangok képződése. Ezek úgy keletkeznek, hogy az izzó lávafolyásnak először az aljzattal és a levegővel érintkező részei kezdenek kihűlni. A kihűlés hatására megszilárdulnak, miközben a belső, még forró anyag tovább folyik. Amikor a láva utánpótlása elapad, a maradék képlékeny láva kifolyik a szilárd burokból és a helyén visszamarad egy cső formájú üreg. Az alábbiakban ezeket a barlangokat keressük az Etna oldalában.

Pahoehoe, azaz fonatos láva a Grotta dei Lamponi környékéről

Bemegyünk a “Málnásba” és a „Jegesbe” – lávacső-barlangok az Etnán

A lávacsövek toplistáján nem szerepel az Etna, de ahol ennyi bazaltos lávafolyás van, ott lennie kell ilyen típusú barlangnak. És van is! Míg a tömegturizmus elsősorban a csúcsrégióra koncentrál, addig ezek a barlangok szétszórva helyezkednek el a vulkán oldallejtőin mindenféle irányban. Napjainkban a csúcsrégió megközelítése részben biztonsági, részben anyagi okokból csak helyi vezetővel, drága pénzért lehetséges. Ugyanakkor a lávacső-barlangok jelentős része turistautakon, „önvezetéssel” is elérhető. Sőt, szabadon meg is tekinthetjük ezeket a különleges alakzatokat, ami által a „felfedezés-élményt” is jobban átélhetjük. Tekintve, hogy az elmúlt évtizedek tendenciája az, hogy mindent „piacosítanak” a természetközeli idegenforgalomban (is), így könnyen elképzelhető, hogy ez nem marad így örökké, de egyelőre még az a kellemes helyzet áll fenn, hogy szabadon bebújhatunk ezekbe a lávabarlangokba.

Lávabarlangok szétszórva az Etna minden oldalán. Sárga csillaggal a cikkben kiemelt lávabarlangok.

Tipikus alagút-keresztmetszet (Grotta dei Lamponi)

Kezdjük a Málnással! A Grotta dei Lamponi 1715 m tengerszint feletti magasságban, az Etna északi oldalán, egy 400 éves, hatalmas lávafolyás közepén nyílik. Már maga a lávafolyás is lenyűgöző gyűrt, fonatos felszínével („pahoehoe” típusú láva), hát még a benne rejtőző barlang! A lávacsövekbe többnyire ott lehet bejutni, ahol a mennyezetük felszakadt. Máskülönben láthatatlanul rejtőznek a lávafolyások belsejében – így feltehetőleg sok, még soha nem látott üreg van az Etna lávafolyásaiban is. Hiányos olasztudásom miatt a „Lamponi” névről először „lampionokra” gondoltam, ám később kiderült, hogy a „lamponi” málnát jelent. Ősszel nem sok málna terem errefelé, de gombából annál több, amit az errefelé bóklászó helyiek szorgalmasan gyűjtögetnek is. A barlangba több beomlási ponton, felszerelés nélkül is kényelmesen be lehet ereszkedni – és ki is lehet mászni belőle (szerencsére). A járat keresztmetszete néhol lekerekített, talpán álló háromszögre, máshol inkább fekvő ellipszisre hasonlít, de magassága mindenhol eléri a 2-3 métert, így főhajtás nélkül, kényelmesen járható. Mennyezetét apró lávacseppkövek tarkítják, melyeket az olaszok „denti di cane”, azaz „kutyafogak” megnevezéssel illetnek. A járat oldalában vízszíntes színlők (azaz bemélyedő peremek) húzódnak, melyek ezek az apadó láva egy-egy fázisának szintjét jelzik. Itt-ott omlások nyomai figyelhetők meg, melyek némelyike tetőablakot nyit a kinti világra és ezeken keresztül látomásszerűen tör be a fény a járatba. A barlang összhossza 700 m, és – meglepő módon – egy-két elágazás is akad benne. Ezek arra utalnak, hogy az egykori lávafolyás kisebb ágai időnként összetalálkoztak majd szétváltak. De alapvetően egyvonalas jellegű a barlang alaprajza, így eltévedni benne lehetetlenség.

Felnyílt szakasz napimádó barlangásszal (Grotta dei Lamponi)

A Lamponi-tól mintegy 3 kilométerrel délnyugatra, kevéssel 2000 m fölött tátong a Grotta del Gelo szája. Ez már méretesebb, könnyebben észrevehető üreg. Nyeli is rendesen a szél által befújt havat, illetve az idecsorgó vizeket. Ezek a nagy tengerszint feletti magasságban nyíló, zsákszerű barlang mélyén egyszerűen megfagynak, így lesz belőle „Jeges-barlang”. A barlangot befogadó kőzet a viszonylag jelentős távolság ellenére ugyanaz a 400 évvel ezelőtti lávafolyás, mint a Lamponinál. E hatalmas lávamező 10 éven keresztül zajló, szinte folyamatos lávaömlés során jött létre. A széles, kerek szájú üregbe aránylag meredeken, egy belső törmeléklejtőn kell leereszkedni. Némiképp olyan a hangulata, mint egy szakadéktöböré. Lent aztán elérjük a barlang jegét, ami a meleg, száraz nyár végére sem tűnik el teljesen, hanem folytonosan, bár változó vastagsággal jelen van itt a 17. század eleje óta. A jég alapvetően a barlang alját borítja, és hiányoznak az olyasféle nagyobb méretű jégcseppkövek, mint amilyenekkel más jegesbarlangokban találkozhatunk. De a jég csillogása a lámpafényben vagy akár a beszűrődő természetes fényben így is sajátos hangulatot kölcsönöz ennek a lávabarlangnak.

A Grotta del Gelo bejárata

Érdekes üregeket rejtenek még például a nyugati szektor alacsonyabb régiói is. Ezek közé tartozik a Grotta Intraleo. Ennek több bejárata is van, az egyik rögtön több szintes, ami jelzi, hogy itt a „lávacsőképződés” többször egymás után lejátszódott. Sőt a felső járaton befelé indulva hamarosan háromfelé ágazó járatban találjuk magunkat, ami már egészen komplex szerkezetre utal. Az alacsonyabb fekvés miatt ezeket a lávabarlangokat gyakrabban keresték fel a helyiek is, aminek egy különleges következménye, hogy ebben a lávacsőben még egy apró kápolnát is kialakítottak oltárral és Mária-szoborral.

Oltár a Grotta Intraleo lávacsőben

Az Etna leghosszabb lávabarlangja a „Háromemeletesnek” mondott, de valójában legalább 5 szinttel rendelkező Grotta dei Tre Livelli. Ez szintén egy nagyon „kiadós” lávafolyásban foglal helyet, ami 1792-93-ban keletkezett az Etna déli oldalán, a Valle Del Bove kalderaperemtől délre. Ez a barlang 1150 méteres összhosszával jelentősen kiemelkedik a többi etnai lávacső közül, de 304 méteres mélysége is igen tekintélyes. Ez nemcsak sokemeletes felépítésének köszönhető, hanem annak is, hogy eleve elég meredek terepen jött létre (ami egyébként nem annyira tipikus ezeknél barlangoknál), így járatai is viszonylag nagyobb lejtésűek és emiatt nehezebben is járható ez a barlang. Egyébiránt a kemény, rücskös lávafelszín sok másik lávabarlangban is óvatosságra int. Ezen az érdes felszínen nem szívesen ereszkedik négykézlábra az ember, és egy botlást követő esés igen csúnya sérüléseket is okozhat.

Úgy tűnik, hogy ez a fatörzs-üreg ember által nem járható...

No és a legkisebb üregek? A barlang (hazai) definíciója szerint: „ember által járható üreg”. Az Etna lávafolyásain van egy elég jellegzetes forma, ami a fenti meghatározásnak tulajdonképpen már nem felel meg, de érdekessége miatt mégis megemlíthetjük. Ezek a formák a fatörzs-üregek. Amikor a láva erdős területet keresztez, akkor a fatörzseket bekeríti, esetleg kidöntve magával sodorja. Később, már jóval a megszilárdulást követően, a fa „kirohad” és a helyén ott marad egy hosszúkás, csőszerű üreg. Ezeket barlangnak aligha nevezhetjük, de kisebb állatoknak azért jó búvóhelyet nyújthatnak.

Vulkán, de nem tűzhányó – mi az?

Iszapvulkán. Magyarosan hívhatnánk „sárhányónak” is, de ez a szó már mást jelent… Az iszapvulkánoknak alapvetően két fajtája van: hideg és meleg. Ez utóbbi a „normál” vulkánokhoz kötődik, míg a hideg iszapvulkánosság a tűzhányóktól teljesen független jelenség. Hajtóereje többnyire a metán, ritkábban a szén-dioxid. Kell még hozzá finomszemcsés üledék: agyag, iszap esetleg márga és víz. Megfelelő elrendezéssel ebből lesz az iszapvulkán.

Repedezett agyagfelszín az Aragona melletti Maccalube-n

Szicíliában mindkét iszapvulkánosságra akad példa. E formák helyi elnevezése „maccalube” (néha egy c-vel). Az arab eredetű szó jelentése: „felfordulás”, mert ezeken a helyeken a sáros föld „felfordul”, vagy pontosabban „kifordul” magából. Az Etnától délre fekvő Paternò településen lévő iszapvulkánokat az Etna fűti és a mélyből feláramló szén-dioxid működteti. Egy részük a település közepén, a stadion mellett található (Salinelle dello Stadio). Aktivitásuk kapcsolatot mutat az Etna kitöréseivel, így intenzitásuk növekedése a tűzhányó-tevékenység erősödésének előjele lehet (bár nem mindig az).

Kicsi iszapvulkán (Maccalube di Aragona)

Ezen kívül még 12 másik iszapvulkáni hely található Szicíliában, ám ezek mind a hideg típusba tartoznak. Ezek közül legnevezetesebb az Aragona melletti Maccalube. Normál állapotában meglehetősen ártatlan külseje van ennek az iszapvulkánnak. Egy hozzávetőleg 250 méter átmérőjű sáros foltot kell elképzelni, ami a környezetéből épphogy csak kiemelkedik, de alapvetően egy lapos forma. Ha rámerészkedünk, akkor a felszínén aprócska, természetes „vulkánmodelleket” láthatunk. Ezek néhány 10 centiméteres, esetleg félméteres, sárból épült kúpok. Közepükön kis kráter, sáros masszával, mely időnként kicsit bugyog. Ez a massza időnként kilép a kráterből és a lávafolyásokat mímelve lefolyik a mini-vulkán oldalán. Végül kiszárad. A különböző folyásgenerációk jól elkülönülnek a száradás mértéke, a repedezettség és szín alapján. Ha rámerészkedünk. Mert ez mostanában egyébként tilos.

Sárfolyások egy apró iszapvulkánról (Maccalube di Aragona)

2014. szeptember 27-én néhány helyi család és egy-két turista nézelődött itt, amikor 12 óra előtt pár perccel teljes hirtelenséggel, gejzírszerűen lövellt fel a sár mintegy 20 méteres magasságig. Az egyik helyi családot pillanatok alatt betemette a sár, a többiek szerencsére távolabb álltak. Az apának vállig ért a sűrű iszap, melytől mozdulni is alig bírt, csak segítségért kiáltozott, ám 9 és 7 éves gyermekét sajnos teljesen beborította a sár, és mire a segítség odaért, már nem voltak életben. A tragédia mindenkit megrázott és rögtön megindult az okok keresése.

Sárfolyások egy másik kis iszapvulkánról (Maccalube di Aragona)

Az iszapvulkánoknak ezt a fajta nagyon heves kitörését – az „igazi” vulkánok mintájára – paroxizmusnak hívják (noha az igazi vulkánok esetében ez a kifejezés egy sok nagyságrenddel durvább eseményre utal). A helyzet az, hogy a paroxizmus egy viszonylag ritka, de azért néhány évenként egyszer bekövetkező esemény, legalábbis az aragonai Maccalube esetében. 1995-től máig 8 ilyen eseményről tudunk. De vannak történelmi följegyzések korábbi paroxizmusokról is. Sőt, az iszapvulkán jótékony, gyógyító hatásairól már az ókorban beszámolt Platon, Arisztotelész vagy éppen Plinius. A legtöbb esetben a hirtelen, heves kitöréseknek vannak előjelei. Az iszapos rész kezd megduzzadni, repedések jelennek meg, esetleg „morog a föld”. A 2014. évi tragédiát többek közt az okozta, hogy ezek az előjelek hiányoztak. Aznap délelőtt például épp méréseket végeztek a helyszínen, de semmi nem utalt a közelgő kitörésre. Mivel az okokat nem sikerült feltárni, így azt a megoldást választották, hogy a területet határozatlan időre lezárták. Azóta egyébként egy alkalommal, 2020. május 19-én következett be paroxizmus. Érdekes módon ennek a kitörésnek a központja a korábbihoz képest mintegy 100 méterrel odébb tolódott. Az ehhez tartozó sárfoltot jól megfigyelhetjük a GoogleEarth különböző idejű felvételeit összehasonlítva is. Ez utóbbi kitörés kapcsán már rendelkezésre állnak előtte és utána készült digitális terepmodellek, melyek alapján precízen feltérképezhetjük a kirobbant anyag vastagságát is. A kitörés középső részein 3,5 méter vastag a felszínre került iszap, ami ugye bőven képes eltemetni akár egy felnőtt embert is. A paroxizmusok lehetséges okai között fölmerült a földrengések szerepe is. Egyes esetekben valóban előfordult, hogy egy földrengést követően tört ki az iszapvulkán. Ám e kapcsolat nagyon gyenge, mert sokszor voltak kitörések földrengések nélkül és vice versa. A kutatók úgy vélik, hogy a földrengés csak akkor okozza az iszapvulkán kitörését, ha az összegyűlt gázokból adódó nyomás már eleve olyan mértékű, hogy pattanásig feszült a helyzet az iszapvulkán mélyén. Mindenesetre, amíg előrejelzésre alkalmas modell nem áll rendelkezésre, addig – biztonsági okokból – feltehetőleg továbbra is zárva marad ez a különleges helyszín.

A 2020-as kitörés sárfoltja a jobboldali képen (tehát ez egy későbbi forma, nem az, amelyik a tragédiát okozta; forrás: GoogleEarth)

Nyitva áll viszont Caltanissetta iszapvulkánja, mely tulajdonképpen a település területén, utakkal, házakkal körülvéve terül el, így a fentiekhez hasonló különleges formák itt szabadon megtekinthetők. Ennek ritkábbak a paroxizmusai, ám ha mégis bekövetkezik, akkor nagyobb a gond, mivel a település házaiban, infrastruktúrájában is könnyen kárt tehet a helyi maccalube.

Volt, nincs sziget – harc a „semmiért”

1831 júniusának végén, az előző helytől (Aragonától) nem messze fekvő Sciacca lakói kisebb földrengéseket tapasztaltak. Az ezt követő hetekben pedig a városkából kifutó halászbárkák legénysége arról számolt be, hogy szokatlan morajlásokat észleltek a tengeren, melyekhez kellemetlen kénes szag és döglött halak is társultak. Július 8-án egy hajó, mintegy 50 km-re Sciaccatól délnyugat felé, hatalmas, több 10 méterre felpúposodó buborékokat észlelt, melyekről úgy vélték, hogy talán egy óriás cet harcol ott egy másik szörnyű állattal. Két nappal később azonban egyértelművé vált, hogy vulkánkitörésről van szó, melynek nyomán megjelent egy picinyke sziget a tenger közepén. Az új földdarab születésnapja tehát július 10. A robbanásos kitörések másfél hónapon keresztül folytatódtak, és mindezek eredményeként egy 300 méter átmérőjű és 60 m magas sziget jött létre. Az új sziget híre pillanatok alatt elterjedt, és a Földközi-tenger hatalmai egy pillanatig sem tétlenkedtek. Elsőként a legközelebbi állam, a Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság nyilvánította ki területi igényét és tűzte ki zászlaját az alig egyhetes szigeten, melyen ekkor még javában zajlottak a kitörések. A meglehetősen autokratikus monarchiában a sziget neve nem lehetett kérdéses: az uralkodó királyról, II. Ferdinándról kapta a Ferdinandea nevet a „tűzkeresztségben”. Természetesen a közeli Máltán akkor már gyökeret eresztő angolok sem nézhették ölbe tett kézzel ezt a helyzetet, és augusztus 2-án ők is birtokba vették a szigetet. Mivel számukra a tengerészet volt a legfontosabb, így logikus, hogy az új szigetet az admiralitás első lordjáról, Sir James Graham-ről Graham-szigetnek nevezték el. Némi késéssel a franciák is bejelentkeztek a szigetért. Ők nemes egyszerűséggel a születés hónapja alapján kerestek egy női nevet, és Júliának keresztelték az újszülött földdarabot. A sziget jelentőségét nyilvánvalóan nem tényleges haszna, hanem stratégiai jelentősége adta. A valóságban azonban sem kikötni, sem partraszállni nem igazán lehetett a szigeten, mert süppedős, laza vulkáni törmelék alkotta a felszínét, melyen rövid ideig egy vöröses vizű, kisebb tó is kialakult. Ám mindez meglehetősen rövid életűnek bizonyult, mert a tenger hullámai néhány hónap alatt szétzúzták a gyenge ellenállóképességű tufarétegeket, így december 17-én a kiküldött megfigyelők hivatalosan jelentették II. Ferdinánd királynak, hogy „volt – nincs sziget”. Így a Természet gyorsan megoldotta ezt a nemzetközi konfliktust, még mielőtt igazán komoly diplomáciai bonyodalom származhatott volna belőle.

Korabeli festmény Ferdinandea szigetéről (forrás: Wikipedia)

Természetesen ebben az időben modern technika (fényképezés, film, egyéb műszerek) még nem álltak rendelkezésre, de festők, újságírók és tudósok is viszonylag részletesen megörökítették ennek a félévet (sem) élt szigetnek a történetét. Sőt, ez a ritka jelenség Jules Verne és más írók munkáira is hatást gyakorolt. A tudósok érdeklődése a sziget megsemmisülése után sem szűnt meg a terület iránt. Nyilvánvalóan izgalmas kérdés maradt, hogy milyen tűzhányó-tevékenység jellemzi az Afrika és Szicília közti Szicíliai-csatorna vidékét. Nos, a helyzet az, hogy két olyan vulkáni sziget is található itt, melyek Ferdinandea-nál lényegesen életképesebbnek bizonyultak: Pantelleria és az aprócska Linosa-sziget. Mindkettőn van állandó lakosság és jól megfigyelhető vulkáni formák is. A Szicíliai-csatorna legutolsó tenger alatti kitörése 1891-ben épp Pantelleriától 4 kilométerrel északnyugatra következett be. A térség tenger alatti vulkánjait, köztük Ferdinandea környékét az elmúlt évtizedek tengerfenék-térképezése tárta fel részleteiben. Ferdinandea környékén nem túl mély a tenger, mindössze néhány száz méteres mélységű. Alapvetően nagy kiterjedésű, víz alatti magaslatok, úgynevezett „tengeri padok” (Nerita-pad, Terribile-pad, Graham-pad) alkotják itt a tengerfeneket – ezeket a hajósok már régóta ismerik. Ezeknek a padoknak az alapzata azonban nem vulkáni, hanem főleg üledékes kőzetekből áll. A korábbi szakirodalom emleget erről a területről egy Empedoklész nevű hatalmas tenger alatti vulkánt, mely kiterjedésében az Etnához hasonló méretű lenne, ám a legújabb kutatások szerint ilyen nagyméretű tűzhányó itt nincs. Van viszont sok kicsi: a fent említett tengeri padok közül két esetben vulkáni kúpokat is megfigyelhetünk: a Terribile-padon mintegy harminc kisméretű (10-50 méter relatív magasságú), csonkolt tűzhányó helyezkedik el, többé-kevésbé egy kupacban. Ezek feltehetőleg idősebb vulkánok maradványai, már erősebben lepusztult formában. Az admiralitás első lordjának nevét mégiscsak megőrző Graham-pad tetején viszont tíz darab, elég markánsan kiemelkedő, fiatalabb és magasabb kúp található. Ezek egyike a király nevét hordozó Ferdinandea-sziget csonkja, mely jelenleg 9 méterrel a tengerszint alatt ér véget. 2000-ben, egy kisebb földrengést követően az olaszok fölizgultak, hogy hátha megint kitör a sziget, ezért búvárokat küldtek a zátonyhoz, akik ki is tűztek ott egy olasz zászlót. Ezen kívül a király kései leszármazottja, Carlo di Bourbon herceg elhelyezett egy emléktáblát a szigetcsonkon, mely büszkén hirdeti, hogy „ez a föld mindig is Szicília népéhez tartozott és tartozik.”

Digitális domborzatmodell ferde- és oldalnézetben Ferdinandea környékéről

A tudományos vizsgálatok szerint azonban nem várható, hogy Ferdinandea még egyszer kitörjön, ugyanis az „egyszer-kitörő” (szakszóval monogenetikus) vulkánok típusába tartozik. Az azonban nincs kizárva, hogy a már meglévő tíz vulkán mellé nőjön egy tizenegyedik, ami elég sikeres lesz ahhoz, hogy hosszabb időre „kidugja a fejét” a vízből. A Graham-pad vulkánjai ugyanis elég fiatalnak tűnnek az eddigi vizsgálatok alapján, és némi aktív kigázosodás (fumarola-tevékenység) is megfigyelhető itt.

Ferdinandea kitörése (forrás: https://www.elitereaders.com/history-island-ferdinandea/)

A hullámzás döntően a tengerszintben végzi romboló munkáját. Még pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy a legnagyobb viharok idején kialakuló hullámok „talpszintjéig” hatol le az intenzív erózió, ami a Földközi-tenger ezen részén mínusz 30 métert jelent. A vulkáni kúpok tetejének lapos, csonka elvégződése elsősorban ennek az eróziónak köszönhető, de a kúpok oldalában is jól megfigyelhetők a hullámzás révén kialakított teraszok. Ezek a teraszok mindig az aktuális tengerszintnek megfelelően vágódnak bele a felszínbe. Mivel a sarki jégsapkák olvadása miatt a tengerszint sokat változott az elmúlt évtízezredek alatt, ezért a teraszok különböző szintekben helyezkednek el. E szintek tengerszint feletti (alatti) magasságát befolyásolja még a tektonikus emelkedés/süllyedés is. A Terribile-padon különösen jól megfigyelhető a teraszok sora, melyek közül legmélyebb a mínusz 130 méteres szint, aminek a kivésése a legutóbbi jégkorszak csúcspontjához köthető.

Kilátás Sciacca felől az eltűnt Ferdinandea-sziget irányába.

Ha már úgyis a sarki jégsapkákról esett szó, akkor egy gyors kitérővel még Grönlandot is idekapcsoljuk történetünkhöz. A légkör történelmi változásainak nagyfelbontású leírását ugyanis a sarki (grönlandi és antarktiszi) jégfúrások tették lehetővé. Ezekből tudjuk, hogy 1831-et követően egy jól érzékelhető klímaromlás következett be, ami a magaslégköri szulfát-koncentráció növekedéséhez köthető. A sztratoszférában megnövekedő szulfátok csökkentik a földfelszínre érkező besugárzást, aminek következtében lehűlés jön létre. (Megjegyzendő, hogy ebből a tényből kiindulva még olyan elvadult ötletek is napvilágot láttak, hogy a jelenlegi felmelegedés ellensúlyozására szulfátokat kéne a sztratoszférába juttatnunk.) A kutatók elkezdték tehát keresni az 1831-es szulfát-többlet forrását. Először egy fülöp-szigeteki vulkánra esett a gyanú, ám később kiderült, hogy ez a tűzhányó ki sem tört azokban az években. Ekkor néhány olasz kutatónak eszébe jutott Ferdinandea. Ez egyáltalán nem volt triviális gondolat, mert a kitörés globális skálán nézve meglehetősen pici volt. Ám akadt egy különleges jelenség, ami Ferdinandeára terelte a gyanút. A „kék Nap”. Ami lehet zöld, vagy bíbor színű is. Ez utóbbi szín napfelkeltekor és naplementekor természetes, de magasabb napállásnál már nem feltétlenül az. A kék és zöld napszínek pedig semmiképp sem tekinthetők közönségesnek. Ezeknek a furcsa napszíneknek az oka a sztratoszférában lévő megnövekedett szulfát-tartalom. A 19. században még nem létezett szervezett égbolt-megfigyelő hálózat, de már ekkor is voltak rendszeres megfigyelések, a különleges napjelenségekről pedig sok esetben a sajtó is beszámolt. Sőt, Amerikában egyenesen égi jelnek értelmezték a „kék Napot”, melyen felbuzdulva egy lelkes prédikátor rabszolga-lázadást robbantott ki Virginiában, mely mintegy 200 halálos áldozattal járt (vajon ők a vulkán-kitörés áldozatainak tekinthetők?). A kutatók mindenesetre nekiestek az archívumoknak, és a korabeli sajtót, valamint a szórványosan rendelkezésre álló, hivatalos meteorológiai megfigyeléseket aprólékosan végigbogarászták a „kék Nap” említések után kutatva. Az összegyűjtött adatok alapján a „kék Nap” jelenség Föld körüli mozgása elég pontosan föltárható volt. Nagyjából a 30. és 40. szélességi kör között volt megfigyelhető a jelenség, mely Szicília déli részéről kiindulva nyugat felé kerülte meg a Földet. Ez elsőre talán meglepően hangzik, hiszen itt a nyugati szelek övében éppen ellenkező irányú vándorlást várnánk. Ám a sztratoszféra magasságában, ezen a földrajzi szélességen pont ellenkező irányú szelek fújnak, amivel jól magyarázható a magasabb szulfát-koncentráció nyugat felé történő mozgása. Mindehhez viszont még azt is végig kellett gondolni, hogy egy ekkora kitörés során miként juthatott elegendő mennyiségű szulfát fel egészen a sztratoszféráig. Az elgondolás szerint ezt segíthették egyrészt a viszonylag kedvező meteorológiai körülmények, másrészt az a tény, hogy a kitörésnek a „hozott kéntartalma” magasabb lehetett, mint más hasonló jellegű kitöréseké. Ezt a tengerfenéken elhelyezkedő kéntartalmú üledékek (például gipsz) jelenlétével lehet megmagyarázni. Így a képet összerakva, a kutatók azt a tanulságot vonták le, hogy adott esetben viszonylag kisebb vulkán-kitörések is járhatnak akár globális léptékű légköri következményekkel, lehűléssel – és kék Nappal.

"Kék Nap" megfigyelések helye 1831. augusztusában
(forrás: Garrison et al. (2021): The blue suns of 1831: was the eruption of Ferdinandea, near Sicily, one of the largest volcanic climate forcing events of the nineteenth century? - Climate of the Past, 17(6), 2607-2632.

Végeredményben megállapíthatjuk tehát, hogy Szicília vulkáni változatosságából lokális és globális következmények, katasztrófák és lebilincselő formák egyaránt származnak. E dolgok működését azonban még korántsem értjük minden részletében. Ha ezeket a jelenségeket tanulmányozni szeretnénk, akkor földön (föld alatt), vízen (víz alatt), jégben és levegőben egyaránt keresnünk kell a nyomokat.

--- VÉGE ---

További képek

Fény a lávacsőben vagy egy épülő metrószakasz?

A Grotta dei Lamponi bejárata a 400 éves lávafolyás közepén

Emeletes lávabarlang (Grotta Intraleo)

Jégpadló a Grotta del Gelo-ban