nyomtatott cikk: A Földgömb magazin, 2024 / szept-okt. ; ez a "nem-hivatalos" online verzió
Telbisz Tamás
Nagy folyó, nagy dűnék, nagy vályogházak a Sziklás-hegységben
Apró, eldugott szeglet a Sziklás-hegység déli részén. Kiszáradt tavak, mélyen bevágódott folyó, kialudt tűzhányók. Hatalmas dűnék, zöld körök, Krisztus vére. Hasadékvölgy indiánokkal és spanyolokkal. Vályog mindenhol, régi és mai pueblók, Karl May tévedése. Egy 2000 fős nép, akinek a házára mindenki kíváncsi.
Havas csúcsok a Sziklás-hegység déli részén
(a Sangre de Cristo-hegységben)
Folyamatosan gurulnak előttünk az ördögszekerek keresztbe az úton. Szünet nélkül hajtja őket a szél. Az országút nyílegyenes, a terep sima, elsárgult fű borítja a földet, melyet itt-ott alacsony, csökött bokrok tarkítanak. Amíg körülvesznek a felhők, gondolhatjuk akár azt is, hogy az alföldön járunk. Pedig a tengerszint feletti magasságunk a GPS szerint 2300 méter. De amint fellibbennek a felhők és megnő a látótávolság, kiderül, hogy a fennsíkot mindenütt még magasabb hegyek veszik körül, melyek 4000 méter fölé emelkednek. A Sziklás-hegység eldugott, délkeleti szegletében járunk, a Rio Grande Rift területén. De meddig tart egyáltalán a Sziklás-hegység? – Sokszor hajlamosak vagyunk Észak-Amerika teljes nyugati felét a Sziklás-hegységgel azonosítani. Ez azonban tévedés, mert ennek csak a keleti része tartozik a Sziklás-hegységhez, mely mintegy 5000 km hosszan nyúlik el Kanada északnyugati részétől Új-Mexikóig, nagyjából pont Santa Fe-ig, ahol mostani rövid utazásunk is véget ér majd.
Egyenes út a fennsíkon, Alamosa környékén
A fenti leírásból sok mindent megtudhatunk a Rio Grande Rift vidékéről: például azt, hogy egy száraz, szeles területen vagyunk, ami nem meglepő, tekintve, hogy egy hegyek közé zárt magas fennsíkon járunk, a kontinens kellős közepén. Ám kérdések is megfogalmazódnak bennünk a tájjal kapcsolatban: miért van itt egy ennyire lapos fennsík; mit jelent a rift; és hogy Észak-Amerika hegyei közt járván, vannak-e itt indiánok.
Hogyan nem hasadt ketté Észak-Amerika?
Térben kicsit odébb ugorva, a kelet-afrikai árokrendszerről bizonyára mindenki hallott már. Ebben többek közt hosszúkás tavakat és vulkánokat is felfedezhetünk. A tankönyvek és a különféle ismeretterjesztő orgánumok – a tudósok megfigyeléseire és elméleteire alapozva – nagy biztonsággal és szép animációkkal mutatják be, hogy Afrika keleti fele hogyan fog lehasadni a kontinens többi részéről. De mi van, ha mégsem?
A Rio Grande Rift kialakulásának modellje: a magmafeláramlás széttolja a földkérget
Nos, ezt figyelhetjük meg itt a Sziklás-hegységben. A kelet-afrikai-árokrendszerhez hasonló formákat nevezzük rift-nek, magát a folyamatot riftesedésnek. Az egésznek a motorját a földköpeny áramlásai jelentik, melyek ezeken a helyeken felfelé mozognak, majd szétterülnek, alulról felolvasztva a földkérget. A földkéreg elvékonyodik, kissé beroskad, árok alakul ki, melyben elegendő csapadék esetén tavak jönnek létre. Az árok két oldala egymástól távolodni kezd. A vetődések mentén könnyen feltörhet a mélyből az olvadt magma – ezzel magyarázhatjuk az itt kialakuló tűzhányókat. Az árok egyre jobban szélesedik, végül befolyik a tenger (mint a Vörös-tenger Afrika és az Arab-félsziget között), majd óceánná terebélyesedik a mélyedés. Mindez megfigyelhető a Föld számos pontján, többek között itt a Rio Grande Rift területén is – csak épp a folytatás maradt el ezen a helyen! Mintegy 35 millió éve indult be az árokképződés, ami több 10 millió éven át tartott – de odáig már nem jutott el a folyamat, hogy a tenger benyomuljon az árokba. Szakkifejezéssel élve: “elvetélt a rift”, és leállt Észak-Amerika kettéhasadása. A rift helyén jelenleg három, észak-déli irányban megnyúlt medence található, a legészakibb Alamosa környékén a San Luis-medence, a középső a Santa Fe-t is tartalmazó Española-medence, a legdélibb pedig az amerikai-mexikói határig nyúló Albuquerque medence. Tűzhányókat azonban itt is találhatunk a rift mentén, nem is csekély mennyiségben! A vulkánok egy része a riftesedés legaktívabb időszakában működött, ami azt jelenti, hogy ezek már igencsak öregek, hasonló korúak, vagy idősebbek, mint a mi északi-középhegységi vulkánjaink (mint például a Börzsöny vagy a Mátra), ennek megfelelően igen erősen lepusztult állapotban leledzenek. De akadnak fiatal kitörések is, melyek mindössze néhány millió évesek. Sőt, a legfiatalabb kitörés, egy hatalmas lávafolyás, alig 5400 éves (a Valley of Fires területén)! A vulkánok nemcsak korukat, de jellegüket tekintve is rendkívül változatosak: akadnak itt bazaltos lávaplatók és pajzsvulkánok, de salakkúpok és dácitból felépülő lávadómok is. E tűzhányók egy része a műholdképeken is könnyen felismerhető csoportot alkot a San Luis medence déli részén, ahol néhány kilométer átmérőjű, kerek, zöld foltként jelennek meg, színben és domborzatban is világosan elkülönülve sárga, félsivatagos környezetüktől. Ezek a Taos Plató Vulkánmező tagjai, melyek általában egy-egy mérsékelten heves kitörés során épültek föl.
A Nagy Folyó eléri a tengert
A Nagy Folyót, spanyol eredetű nevén Rio Grande-t nem véletlenül hívják így, hiszen 3051 km-es hosszával a Sziklás-hegység déli részének leghosszabb vízfolyása. Azonban, mivel száraz területeken vág keresztül, meglehetősen csekély víz csordogál benne: a torkolatánál (a mexikói-amerikai határon) a Duna torkolati vízhozamának alig hatvanadrészét éri el! Mivel a folyó nagyrészt a fent leírt rift medencéit köti össze, ezért a rift névadója is lett egyben. A vizek lefolyása azonban nem volt mindig ilyen egyértelmű – a száraz hegyközi medencék, különösen a legfelső, San Luis medence hosszú ideig lefolyástalan volt. Később a Rio Grande utat nyitott a lefolyásnak dél felé, ám a fiatalabb vulkánok pont úgy nőttek ki a medence déli peremén, hogy elgátolták a víz útját. Ennek következtében egy hatalmas tó, az Alamosa-tó, alakult ki a medencében, mely a Balaton méretének hétszeresét érte el legszebb napjaiban. A környező hegyekből lefutó patakok által táplált tó vízmennyisége és kiterjedése azonban igen erősen ingadozott. Aztán félmillió évvel ezelőtt végleg „kihúzták a dugót”, vagyis a tó túlcsordult déli irányba. A hirtelen lefolyó víz kimélyítette a völgyet, állandósította a medrét, így a San Luis-medence azóta is stabilan a Rio Grande vízgyűjtőjéhez tartozik (bár egy része a mai napig lefolyástalannak tekinthető). A folyó azóta néhol 240 méter mély szurdokot vágott a platóba: ez a Rio Grande kanyonja – ami nem azonos a Grand Canyonnal! (Mivel ez utóbbi a Colorado folyóhoz tartozik és Arizonában van.) Megjegyzendő, hogy szinte kísértetiesen hasonló folyamatok játszódtak le egy medencével lejjebb, Santa Fe környékén is, ahol ugyanígy vulkánok gátolták el egy időre a felszíni lefolyást és duzzasztottak fel egy nagy tavat néhány millió évvel ezelőtt.
A Rio Grande mélyen bevágódott kanyonja a lapos Taos Plató közepén
Az eddigiek alapján feltűnhetett, hogy a földrajzi nevek itt szinte kizárólag spanyol eredetűek. És nem csak a nevek, de a jelenlegi népesség többsége is. A terület sokáig Mexikóhoz tartozott – ám azokban az időben még az ute törzshöz tartozó indiánok lakták a San Luis-medencét. Csak 1848-ban, a mexikói-amerikai háború végén került ez a rész Új-Mexikóval, Utah, Nevada, Arizona és Kalifornia államokkal (vagyis óriási területekkel) együtt az Egyesült Államokhoz. Az USA azonban jóval kevésbé volt „barátságos” az indiánokkal, mint a spanyolok: minden aláírt szerződést felrúgva, az indiánokat elüldözték innét nyugatra, a még mostohább, még szárazabb, még hegyesebb régiókba. A helyükre viszont jellemzően nem keletről érkeztek az új telepesek, hanem délről, a spanyol vidékek felől. Így lett szinte teljesen spanyol ajkú ez a rész, amely helyzet mind a mai napig megmaradt. A spanyol eredetű földrajzi nevek közül az egyik legdrámaibb talán a Sangre de Cristo-hegység, amit magyarul Krisztusvére-hegység-nek lehetne fordítani. Ebben tornyosulnak a medence keleti peremének legmagasabb, 4373 métert elérő csúcsai. A hegység egyébként onnét kapta a nevét, hogy napnyugtakor a havas hegygerincet gyakran vérvörös színűre festik a lemenő Nap sugarai.
Műholdkép a Rio Grande Rift területéről (forrás: GoogleEarth)
Nagy homokdűnék egy kis arannyal
Homokdűnék a Great Sand Dunes területén
A Sangre de Cristo lábánál, egy kisebb öblözetben, takaros kis sivatagra bukkanunk. Leginkább a „kicsi a bors, de erős” szólással jellemezhetjük ezt a helyet, ugyanis alapterületre valóban kicsi, mindössze 78 km2, ám Észak-Amerika legmagasabb homokdűnéit fedezhetjük fel benne – éppen ezért Great Sand Dunes néven ismeretes. A nagy Alamosa-tó eltűnése után a medence közepén ottmaradt a sok homokos üledék, amit a hegységperemek felől érkező vízfolyások hordtak össze. A száraz éghajlaton a szél ezt egy nagy kupacba hordta össze, pont ebbe a kis „bugyorba”. Az elhelyezkedés legfőbb magyarázata az, hogy az uralkodó szélirány délnyugati, ami tehát a medence északkeleti részébe terelte össze a homokot. Azonban néha a Sangre de Cristo felől (északkeletről) is lecsap a szél, ami a homokot pont az ellenkező irányba szállítja, így összességében az ide-oda mozgás eredményeként egyre magasabb buckák halmozódtak fel a homokból. Mindehhez kellett néhány tízezer év. Ehhez képest a dűnéket az emberek néhány évtized alatt majdnem szétlapátolták. Szerencsére csak majdnem. Ugyanis a nagy aranyláz idején, az 1920-as években kiderült, hogy ebben a homokban arany is lapul! A dűnéket végül az mentette meg, hogy egyrészt viszonylag csekély volt az aranytartalom, így a kitermelés gazdaságtalannak bizonyult, másrészt már ekkor volt némi turizmus, amelyre alapozva a dűnéket 1932-ben védetté nyilvánították. A védettség szintjét 2000-ben nemzeti parki rangra emelték, így a dűnék végleg (?) megmenekültek az emberi pusztítástól. Turistaként azonban bejárhatók, és akinek kedve van hozzá, akár a legmagasabb, 230 méteres dűne tetejére is felmászhat. Sőt, akár le is síelhet az oldalán. A dűnék leginkább kifliszerűen ívelt barkánokból, illetve oldalirányban összenőtt formákból állnak, melyek a váltakozó délnyugati és északkeleti szelekre merőleges gerinceket alkotnak. Fantasztikus élmény a dűnéken kóborolni, miközben havas hegygerincek keretezik a képet. Mindeközben erősen szurkál a szél által az arcunkba permetezett sok-sok homokszemcse, ezért a kapucni jól jöhet még száraz időben is.
Homokdűnék a Great Sand Dunes területén
Pettyegetett táj
Öntözőkörök Alamosa környékén, némelyik pont olyan, mint egy kördiagram
A vulkánok néhány kilométeres és kicsit szabálytalan körei mellett, majdnem teljesen egyforma, hajszálpontosan 800 méter átmérőjű körök ezreit fedezhetjük fel a San Luis medence műholdképén. Egy kicsit olyan a mintázat, mintha valaki gigantikus amőbát játszott volna a tájon, zöld és barna korongokkal. A mintázat valós oka azonban az öntözés. A száraz, 2000 méter feletti tájon nem tűnik túl perspektivikusnak a földművelés. Ám a zord tél mellett a nyár kellemesen meleg és a napsütéses órák száma is kielégítő. A terep szinte tökéletesen sík. Csak a vizet kell valahogy megoldani. A félsivatagos medence alig 200 mm csapadékot kap évente, ám a hegyek felől érkező vízfolyások jelentenek némi alapot. De ez nem elegendő, ezért a felszín alatti vizeket is megcsapolják a helyi farmerek. Ezek viszonylag gyors utánpótlódású vizek, ám az öntözés miatti felhasználás gyorsabban növekedett, mint az utánpótlás, ezért az 1970-es évektől fokozatosan korlátozni kellett a vízhasználatot. Még így is viszonylag jelentős területeket foglalnak el az öntözőkörök. Ezek fentről (levegőből, űrből) nézve a leglátványosabbak. A terep síkjában mozgó ember nem igazán lát rá a körökre. De megfejtheti a körök okát. Ezek úgy jönnek létre, hogy a kör közepén fúrnak egy kutat, ahonnét 400 méter hosszú, kerekeken járó öntözőberendezés nyúlik ki, és forog szép lassan körbe-körbe. Ezt az öntözési rendszert nem messze innen, Colorado állam egyik településén találták ki az 1940-es években. A kezdeti technikai problémák leküzdése után rendkívül hatékony eljárásnak bizonyult, ezért az USA „száraz” államaiban, de más száraz területeken is rendkívül elterjedt azóta (talán meglepő, de újabban Magyarországon is találkozhatunk már ilyen jellegű öntözőkörökkel). Vannak azonos terménnyel beültetett körök, de vannak olyanok is, melyekben több különböző növényt termesztenek – ezek úgy néznek ki a magasból, mint holmi gigantikus kördiagramok. A San Luis medence félsivatagos tájába illesztve gyakorlatilag egyeduralkodó ez a földművelési mód.
Íme a felelős az öntözőkörökért: egy kerekeken járó, forgatható öntözőberendezés
Pueblo indiánok
Az indiánok természetesen még nem így művelték a földeket. Az állattenyésztő, illetve vadászatból élő törzseknek egyáltalán nem is volt szüksége a földművelésre. De akadtak letelepedett törzsek is. Bár többségüket elűzték erről a vidékről, ám egy kis törzs mégis megmaradhatott eredeti lakóhelyén: ők a Taos indiánok, akik a Taos plató keleti csücskében máig az ősi földjükön élnek. Napjainkban alig 2000 fő tartozik ehhez a törzshöz, és nyelvüket a törzs tagjainak is csak kevesebb, mint fele beszéli. Mint egy nagyobb magyar falu népessége. De törzsi földjükön (ami nem nagy) az amerikai törvények szerint szinte korlátlan urak lehetnek. Hírnevüket elsősorban annak köszönhetik, hogy itt máig áll egy ősi pueblo, melyet évszázadok óta folyamatosan laknak.
Taos Pueblo - a legöregebb máig lakott pueblo. Ablakok és ajtók csak a legutóbbi időszakban kerültek rá
(forrás: Wikimedia)
A Winnetou regényeken felnőtt generációnak talán ismerős lehet a pueblo szó, de tapasztalataim szerint a fiatalabbak köréből kezd kiveszni az indián-kultusz (és Winnetou, a nemeslelkű indián alakja). Ezért talán nem árt bemutatni, mit is jelent a pueblo.
"A pueblo-indiánok rendszerint egy folyó magas partját választják ki, vagy egy kiszáradt kanyon sziklafalait...Minden emelet beljebb van, mint az alatta levő, s előtte terasz húzódik, mely tulajdonképpen nem más, mint az alsóbb emelet mennyezete. Tehát a földszint a legtágasabb, és fölötte az emeletek egyre kisebbek. Az egész olyan, mint egy cellákból álló piramis - vagy mint egy kártyavár. Az épületben nincs lépcső. Az egyes emeletekre létrán lehet feljutni, csak kívülről. Ha ellenség közeleg, a létrákat behúzzák, és csak az juthat fel, aki ostromlétrát hozott magával.”
– írja Karl May a Winnetou-ban. Ez többé-kevésbé meg is felel a valóságnak. Bár pont az apacsok nem pueblokban laktak. De ennyi tévedést igazán elnézhetünk egy írónak, aki sosem járt a Vadnyugaton. Ettől függetlenül vannak valóban a kanyonok sziklafalába épített pueblok, de nem itt, hanem nyugatabbra. A Taos-pueblo egyszerűen a folyópartra épült. Építési idejét nem tudjuk pontosan, de a benne lévő fák évgyűrűi alapján 1000 és 1450 közé tehető. Azóta folyamatosan lakják az épületet, jelenleg mintegy 150 ember lakik benne állandó jelleggel. Állítólag ez az egyik legtöbbet fényképezett épület az egész USA-ban, és 1992 óta a Világörökségnek is része. A pueblo alapvetően 2-szobás, konténerszerű egységekből áll, melyeket 4-5 emelet magasságig egymásra pakoltak. Anyagát tekintve vályog – és ettől válik igazán látványossá. Áram, víz és gáz természetesen nincs benne, azonban egy fontos kényelmi intézkedést mégiscsak meghonosítottak az utóbbi időkben. Korábban ugyanis még ajtók és ablakok sem voltak az épületben, hanem csak felülről lehetett beereszkedni az egyes lakásokba. Ehhez képest jelentős újítás, hogy manapság ajtók és ablakok is kerültek a pueblora. Tekintve, hogy ez a Taos indiánok lakása, így a puebloba bejutni csak vezetett túrák során, korlátozott időkeretben lehet – ami teljesen érthető.
Szálloda Taos kisvárosban. A létra manapság csak "stíluselem", a vendégeknek nem ezen kell közlekedniük
Amúgy jelenleg mintegy 21 pueblo található az USA területén, és 75 ezer indián tartozik a pueblo népekhez, ám ezek nem egységesek sem nyelvi, sem közigazgatási szempontból. A legtöbb pueblo nép a Taos-hoz hasonló, apró közösségeket jelent, de olyan szép, eredetiben megmaradt puebloja egyiknek sincs, mint a Taos törzsnek. Vannak kihalt pueblo népek is, sok-sok kérdőjellel (miért tűntek el?), de az már egy másik cikk témája lehetne. Ám a pueblo építészet ma is él és virágzik – csak épp nem indián, hanem spanyol/amerikai kivitelben. Az indián Taos pueblo mellett található az „amerikai” Taos kisváros, mely nagyobbrészt hispán eredetű. Gyakorlatilag a település összes fontos épülete a hoteltől a városházáig „pueblo stílusban” épült. Ennek lényege, hogy a házak vagy ténylegesen vályogból vannak, vagy legalábbis ezt a hatást keltik. Uralkodik a vöröses agyag színe. A formák lekerekítettek, a zömök, vastag falak rendszerint csupán 1-2 emeletes, vagy földszintes épületeket alkotnak. A födémeket stabilizáló gerendák végei a homlokzat díszítőelemeiként jelennek meg. A tető mindig lapos. Ez az építészet értelemszerűen az itt uralkodó száraz éghajlathoz alkalmazkodott. A vastag falak nyáron jól őrzik a benti hűvös levegőt, télen megtartják a meleget. Az eredeti vályogházakat néhány évente újra be kell kenni agyaggal, ám a belül modern, betonvázú, „patyomkin-vályogok” esetében erre nincs szükség. Ennek a vályogépítészetnek egy különösen szép példája a Taos déli oldalán fekvő Assisi Szent Ferenc missziós templom, amit még a mexikói időkben építettek a 18. század vége felé.
Az Assisi Szent Ferenc missziós templom – ezt nem az indiánok, hanem a spanyolok építették
Santa Fe, a vályogváros
Pueblo stílusú hotel Santa Fe belvárosában
Santa Fe Új-Mexikó fővárosa. Tekintve, hogy már a mexikói időkben is tartományi főváros volt, így történelmileg ez a leghosszabb ideje funkcionáló főváros az USA államait tekintve. De egy másik rekord is fűződik a nevéhez: ez a legmagasabban fekvő főváros az Egyesült Államokban, mivel átlagosan 2194 méterrel található a tengerszint felett. Sőt, egy harmadik rekordot is említhetünk, bár ez erősen kétséges: itt található a legöregebb, gyarmatosítók által épített ház az USA-ban. Természetesen ez a ház is vályogból készült, de a korát illetően nem megbízhatók az adatok. Erősen valószínű, hogy csak a több mint 100 éves turisztikai marketing egy jellegzetes túlzását ismerhetjük fel ebben az állításban.
Pueblo stílusú üzletközpont Santa Fe-ben
Santa Fe-ben áll többek között az egykori spanyol kormányzó földszintes vályogpalotája, ami arról (is) nevezetes, hogy egyik kormányzója – már az USA időkben – Lew Wallace volt, aki katonai és politikai pályája mellett regényírásnak is adta a fejét, és itt írta világhíres regényét, a Ben-Hurt.
Földszintes kormányzósági palota Santa Fe-ben
A 20. század elejére azonban Santa Fe a fejlődésben erősen lemaradt, mivel a vasútfejlesztések idején a fővonal elkerülte a várost. (Ugyanez a sors számos magyarországi település fejlődésében is felismerhető.) Így történt, hogy 1912-ben mindössze 5000 lakosa volt a városnak. Ekkor azonban „újragondolták” a település fejlesztését. E tervek középpontjába az építészetet és a kultúrát állították, melynek hasznát a turizmusban kívánták lecsapolni. Ekkor már létezett ugyan a „Pueblo Újjáéledés Stílusa” (Pueblo Revival Style), de még egyáltalán nem volt széleskörben elterjedt. A városvezetők ezért elhatározták, hogy ezt meghatározóvá kell tenni – és ez be is jött nekik. Rendeletben írták elő, hogy Santa Fe történelmi városmagjában csak ebben a stílusban épülhet bármi, legyen az szálloda, üzletközpont vagy magánház, és ez a rendelet a mai napig érvényben is van. Ennek köszönhetően a város arculata teljesen egyedi és a turisták (meg a helyiek is) oda vannak érte. A „pueblo stílus” az indián örökségből és a spanyol gyarmati múltból egyaránt merít, ezért összeköti a kultúrákat. Sőt, ide cseppentettek még egy igazi kulturális keveréket is: egy indián katolikus szentet. A város székesegyháza előtt áll Kateri Tekakwitha szobra, akinek egyébiránt a városhoz semmi köze, hiszen attól igen messze, a Nagy-Tavak környékén élt, a mohawk törzs tagjaként, több mint 350 évvel ezelőtt. A fiatalon, 24 éves korában elhunyt alázatos és szelídlelkű indián lányt halála után 300 évvel avatta szentté a katolikus egyház, nyilvánvalóan a kultúrák közti hídépítés jegyében. Erre a hídépítésre napjaink etnikai forrongásait tekintve igencsak szükség volt és van. Ezzel Kateri Tekakwitha emlékét felidézve, egy erős gondolati ugrással a Nagy Folyótól egészen a Nagy-Tavakig repülve zárjuk a „Nagy jelenségek” mentén megtett utazásunkat. Mert „Amerikában minden nagy”.
Kateri Tekakwitha, az első indián szent szobra Santa Fe-ben
--- VÉGE ---
További képek
Pueblo stílusú parkolóház Santa Fe-ben
Lakóház Santa Fe-ben
A Nagy Homokdűnék messziről. Háttérben a Sangre de Cristo-hegység
Egy lapos lávadóm (San Antonio) a Taos Platóról