nyomtatott cikk: A Földgömb magazin, 2023 / március ; ez a "nem-hivatalos" online verzió

Telbisz Tamás

Sűrített Balkán

Idén ünnepli 15. születésnapját Koszovó, Európa legfiatalabb állama. De a születésnap örömére nem mindenhol gyújtanak gyertyákat. Ez a kis ország mintegy sűrítve hordozza magában a Balkán jónéhány jellegzetességét. Többek között azt, hogy “puskaporos hordó”. Ugyanakkor látványos természeti kincsekkel és történelmi emlékekkel is rendelkezik, melyekre sajátos balkáni építészet és pezsgés rakódott rá napjainkban. Ebből a sűrítményből veszünk egy önkényes mintát az alábbi rövid utazás keretében.

Szaggatott vonal

A legtöbb világhálós vagy papírra nyomtatott térkép esetében a Koszovót Szerbiától elválasztó határ szaggatott vonallal jelenik meg. Bár idehaza a földrajz iránt érdeklődők többsége számára talán “egyértelmű”, hogy Koszovó egy külön ország (noha nem ismerek erről szóló közvéleménykutatást), de a “világ” számára ez korántsem ennyire “nyilvánvaló”. Itt vannak például rögtön szerb kollégáink, akikkel közösen írt cikkeink esetében mindig kényes kérdés, hogy a csupán a tájékozódást segítő országtérképen milyen vonallal húzzuk meg Szerbia és Koszovó határát, és hogy milyen betűtípussal jelenítsük meg a “Koszovó” feliratot a térképen.

Koszovó térképe (forrás: Wikipedia)

Aligha meglepő ez a hozzáállás, ha belegondolunk, hogy 15 év milyen kevés idő egy ilyen horderejű történelmi eseményhez képest. Azt hiszem, még ma sem mondhatjuk, hogy a Trianon-traumán mindenki túljutott volna Magyarországon, pedig ez a súlyos esemény már több mint 100 éve történt. Szerbia is területének egy olyan fontos részét siratja (pontosabban még ragaszkodik hozzá), mely számos kiemelkedő szerb történelmi és vallási helyszínnel rendelkezik, továbbá Koszovó északi részén máig tömbben élnek a szerbek. És akkor még az olyan érzelmileg fontos szempontokról nem is beszéltünk, mint hogy Szerbia legmagasabb csúcsa, a 2660 m magas Velika Rudoka valójában Koszovó területén, annak is a déli határán található. Ne csodálkozzunk tehát, hogy Szerbia egyelőre távol áll attól, hogy ezt a helyzetet megeméssze. Valójában azonban a Trianon és a koszovói függetlenség közötti párhuzam sok szempontból erősen sántít. Az egyik legfontosabb különbség, hogy Koszovó függetlenségét nem csupán a szerbek nem ismerik el, de az ENSZ 193 országából 92, azaz majdnem a fele hasonló állásponton van! Köztük például Oroszország, Kína, India, Indonézia, Brazília – csak hogy a legnépesebbeket említsük. Sőt, még Európán belül is több olyan ország van, amelyik nem fogadja el Koszovó függetlenségét, így például Románia, Görögország, Szlovákia, Spanyolország vagy éppen Ukrajna! Hogy mi a közös az “el nem ismerő” országokban? Nyilván mindenkit nem lehet egy kalap alá venni, de a legtöbb esetben azért könnyen felismerhető közös motívum a saját nemzetiségekhez való hozzáállás: amelyik ország kicsit is fél attól, hogy Koszovó veszélyes precedenst teremthet az autonómiából függetlenné válás útján, az az ország nem fogja elismerni Koszovót. Így tehát egyfajta etnikai lakmuszpapírként is tekinthetünk a Koszovó függetlenségének elfogadottságát jelző világtérképre.

Koszovó elismertségének térképe (forrás: Wikipedia)

Mindeme megfontolásoktól függetlenül persze a határ nagyon is valós. Az útlevél ellenőrzés mellett például az országba való belépéskor kell a “zöld kártyát” megvásárolni, vagyis az autónk kötelező felelősségbiztosítását megkötni. Mivel a fenti okok miatt Koszovó nem lehet az ENSZ tagja, ezért a legtöbb európai országot tömörítő Zöldkártya Rendszerbe sem léphetett be eddig (Ami két éve már nem is zöld…). A szerb dinár helyett pedig euróban fizethetünk Koszovóban.

Rendszám-probléma

Az országba belépve az első dolog, ami az utakon feltűnik, az a svájci rendszámú kocsik nagy aránya. Mivel az nem tűnik túl valószínűnek, hogy echte svájciak tömegesen érkezzenek a koszovói hegyekbe túrázni, ezért – a svájci fociválogatottból kiindulva – könnyen rájöhetünk arra, hogy inkább a tömegesen Svájcban dolgozó koszovóiak azok, akik nyáron hosszabb időre hazatérnek, hogy a szabadságukat itt töltsék. A kommunizmus évtizedeiben egyébként éppen az különböztette meg a koszovói albánokat az albániai albánoktól, hogy előbbiek már akkor is dolgozhattak Svájcban (vagy más nyugati országban), így ez relatíve jobb életszínvonalat jelentett a koszovói albánok számára. Azokban az időkben érezhető is volt némi “lenézés” a koszovóiak részéről a “szegény albániai rokonok” irányába.

Jaguár a tehenek között. Koszovó útjain gyakori látvány a svájci rendszámú, márkás kocsi

Az igazi problémát természetesen nem a svájci rendszámok okozzák. Hanem a szerb rendszámok, melyek miatt éppen vörösen izzik a konfliktus a két ország között. A Koszovóban élő szerbek ugyanis még a Szerbia által kibocsátott rendszámokat használják, ám a koszovói hatóságok ezt nem fogadják el, és jelenleg épp pénzbüntetéssel sújtják azokat, akik nem hajlandók a koszovói rendszámokra áttérni. A helyzet pattanásig feszült, és a szerb hadsereg 2022. decemberében teljes készültséggel felvonult a határ szerb oldalán. A főleg szerbek lakta északi megyékben (Mitrovica környékén) egyébként is meglehetősen nagy az esély az utcai zavargásokra, lövöldözésekre. Ezért mi inkább az ország nyugati felébe tartunk, amely egyébként is gazdagabb a látnivalókban.

Metohija, avagy Dukadjin

Miként azt más országoknál is láthattuk (pl. Észak-Macedónia), már pusztán egy-egy földrajzi név is képes kifogyhatatlan vitákat gerjeszteni. Koszovó nyugati részét szerbül Metohijának, albánul Dukadjinnak nevezik. Koszovó, azaz Rigómező, szűkebb értelemben csak az ország keleti medencéjét jelenti. A szerb politika ezért – a szerb kifejezést hangsúlyozva és Koszovót magát „kisebbnek” mutatva – szereti úgy nevezni a teljes területet, hogy “Koszovó és Metohija”. Ezzel ellentétben a koszovóiak röviden csak “Koszovó”-nak hívják a teljes országterületet. Lassan ez is évszázados vita, de nekünk szerencsére ebben nem kell dönteni. A nyugati országrészt mindettől függetlenül szabad Metohija, vagy Dukadjin néven emlegetni, és mi éppen erről a részről szemeltünk ki pár érdekességet.

Kis Mostar

Metohija legnagyobb települése, és egyben Koszovó legszebb városa Prizren. Aki járt már Mostarban, az feltehetőleg nem csodálkozik azon, hogy Prizrent “Kis Mostarként” emlegetik. A Šar Planina hegység lábánál, a gyors sodrású Bisztrica folyócska mentén települt a város. A folyó számos hídja közül az egyik valóban eléggé hasonlít a mostari Öreg-hídhoz. Ez is a török időkből származó építmény – csak éppen jóval kisebb a mostarinál és nem is emelkedik oly magasan a folyó fölé. Aki ennek korlátjáról próbálna fejest ugrani a vízbe, az bizony összezúzná magát a sekély, köves mederben. Időnként persze mélyebb a víz, amikor a Šar Planinából lezúduló vizek áradást hoznak a városba, de ebben sincs feltétlenül köszönet. Az 1979-es árvíz például teljesen elsodorta az öreg kőhidat – így amit napjainkban láthatunk, az csupán az újjáépített átkelő.

Prizren az Öreg-híddal, a Szinan Pasa mecsettel és háttérben a fellegvárral

Mostarhoz hasonlóan itt is három vallás szentélyeit találhatjuk a városban, ám a hozzájuk tartozó etnikumok nem pont ugyanazok, mint Mostarban. Mivel az albánok többsége muszlim, így természetesen mecsetekből van a legtöbb, melyek közül különösen is szép a Szinan Pasa mecset. De akad katolikus templom is a városban, hiszen az albánok egy kisebb része katolikus. A leghíresebb albán katolikus ráadásul pont Prizrenben született: őt Teréz anya néven ismeri a világ. Végül szerb ortodox templomok is találhatók a városban – ám ezek kiemelten veszélyes helyek. A kordonnal lezárt Szent György-katedrálisba próbálunk bejutni, de rendőrök állják utunkat. Ám amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, minden gond nélkül beengednek, hiszen nem tőlünk kell félteni a templomot. A koszovói szerb templomok a szerb ortodox vallás legősibb szentélyei – épp ezért az albán nacionalisták kiemelt célpontjai. 2004-ben (tehát még a függetlenség kikiáltása előtt) igen súlyos zavargások voltak Koszovóban, melynek során az embereket ért támadások mellett tucatnyi szerb templomot romboltak le, égettek föl, fosztottak ki az albánok. A legtöbb prizreni ortodox templom is ennek esett áldozatául. Szimbolikus jelentőségük miatt azonban érkezett elég szerb támogatás ahhoz, hogy újjáépítsék ezeket a szentélyeket. A szerb hívek nagy része viszont elmenekült Prizrenből, és akik ott maradtak, azok is félve járnak az istentiszteletre. Igazságtalanok lennénk persze, ha nem említenénk meg, hogy korábban szerb részről is elég kemény ütések zúdultak az itt élő albánokra. Történész legyen a talpán, aki itt válaszolni tud a “Ki ütött először?” kérdésre.

A prizreni Szinan Pasa mecset. Minaretje úgy mered az égre akár egy rakéta...

Prizren egyébként “szent hely” az albánoknak is, hiszen itt jött létre a Prizreni Liga 1878-ban, ami először tűzte zászlajára az albán autonómia/függetlenség ügyét – akkor még az Oszmán Birodalmon belül. A Liga alapításának háza napjainkban múzeumként szolgál, noha ezt az épületet a szerbek rombolták le 1999-ben. Azonban a hídhoz és az ortodox templomhoz hasonlóan ezt is újraépítették a város lakói. A történelem nagy részében stratégiailag is fontos hely volt Prizren, ami a város fölé magasodó hegyre épített fellegvár (Višegrad) katonai jelentőségének köszönhető. A hegység felé korlátozott a város növekedési lehetősége, ám a Metohijai-medence irányába szépen elterebélyesedett a napjainkban közel 100 ezer főt számláló település.

A prizreni Szent György-katedrális napjainkban, illetve a 2004-es zavargások után

Egy ekkora település természetesen jó közlekedési kapcsolatokat is igényel, ami Prizren esetében tökéletesen megvan. A város mellett fut a Prishtinát Tiranával összekötő nemzetközi autópálya (erről Enver Hodzsa idejében természetesen még álmodni sem lehetett). És kifejezetten friss fejlemény, rá is csodálkoztunk alaposan, hogy az albániai Kukës mellett 2021-ben átadtak egy új nemzetközi repülőteret. Mivel ez Albánián belül egy meglehetősen eldugott kis szeglet, ezért elég egyértelmű, hogy Koszovó délnyugati részének, konkrétan Prizrennek a kiszolgálására épült ez a repülőtér az Egyesült Arab Emírségek néhai vezetője, Zayed sejk jóvoltából. A repülőtér eredeti célja az volt, hogy segélyeket (és fegyvert?) juttassanak el ezen keresztül a szerb elnyomás elől menekülő koszovóiaknak. Később azonban polgári repülésre is alkalmassá tették. Az első nemzetközi járat pedig – nem meglepő módon – Zürichből érkezett ide.

Tizenegylyukú híd

Ha nem Albánia, hanem Metohija második legnagyobb városa, azaz Gjakova felé indulunk Prizrenből, akkor érkezésünk előtt nem sokkal, az Erenik folyóhoz érve egy különleges hidat pillanthatunk meg (szerbül: Terzijski Most, albánul Ura e Terzive). Ma már természetesen nem ezen zajlik a közlekedés, de az oszmánok által uralt 15. századtól kezdve évszázadokon keresztül fontos szerepet játszott ez az átkelő. A híd 18. századi felújítását a djakovai szabó-céh finanszírozta, ezért is hívják időnként Szabó-hídnak. Az 1980-as évekbeli rekonstrukciót a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, míg a közelmúltbeli szépítést-javítást az EU Stabilitás és Béke programja támogatta. A híd története ilyenformán egyfajta lenyomata a környék történelmének. Amúgy a híd viszonylag keskeny, nem tudom, hogy két szekér annak idején elfért-e itt egymás mellett vagy sem. Továbbá érdekes megfigyelni, hogy a közlekedő felülete nincs “kiegyenlítve”, vagyis a híd járófelülete a boltíveknek (a 11 lyuknak) megfelelően kicsit “hullámzik”.

Három és fél lyuk a tizenegyből (Terzijski Most / Ura e Terzive). Háttérben az új híd is felfedezhető

Gjakova máskülönben nem egy különleges város. Szomorú nevezetessége, hogy a szerb hadsereg/rendőrség és a Koszovói Felszabadítási Hadsereg között zajló 1999-es háborúban itt voltak a legsúlyosabb anyagi és emberéletben esett károk. A város jelentős részét felégették, illetve lerombolták, és számos áldozata volt közvetlenül a csatáknak, valamint az elfogott civilek lemészárlásának is. Balszerencse a szerencsétlenségben, hogy még az is megtörtént Gjakova mellett, hogy a koszovói albánokat támogató NATO-repülőgép tévedésből egy albán menekültcsoportra dobott bombát a harcok során. Ma már a közvetlen rombolás nem látszik, de itt-ott kirakott fényképek, illetve a helyiek elmondása utal még ezekre az eseményekre. A kisváros építészeti képe meglehetősen “kaotikus”, ami persze nem csak a közelmúlt harcainak köszönhető. A kis területre kiterjedő belvárosi bazár- és étteremsor, valamint a régi Hadum-mecset és a körötte lévő oszmán temető idézi fel a régebbi múltat. Áll még néhány magas tömbház, ami a jugoszláv időkből maradt meg. Az 1999-es háború után az albán katolikus kisebbség régi, lerombolt temploma helyére hatalmas, kéttornyú katedrális épült. És fellelhetők még – nemcsak itt, hanem egész Koszovó területén – a közelmúltban gombamódra szaporodó, újgazdag, giccses, neoklasszikus épületek is.

Gjakova vidám, esernyőkkel díszített, étterem-utcája

Mirusha-vízesések

Aki a részben nyomasztó történelmi emlékek és a városok után egy kis felfrissülésre vágyik, az keresve sem találhat jobbat, mint a Mirusha-vízesések. Ez a természeti látványosság jó közelítéssel épp Metohija közepére esik, így mindenhonnét gyorsan elérhető. Gjakovából Klina felé tartva a medencetalp 350 méteres szintjéből az út két oldalán Kékestető magasságú, de nem túl meredek hegyek emelkednek, melyek észak felé lankás dombhátakká szelídülnek. Itt elsőre talán nem várnánk látványos felszínformákat, ám Mrasor település után már jól érzékelhető, hogy a dombhátat markáns bevágás szeli ketté. Az emelkedő vonulatba átöröklötten mélyül a Mirusha-folyó (vagy inkább patak) keletről nyugat felé lejtő völgye.

A legalsó Mirusha-vízesés egy helyi családdal

A vízesések megtekintésére indulhatunk közvetlenül a főút mellett lévő étteremtől, vagy némi autós kerülővel Llapçevë falun keresztül a fenti parkolóból. Így hamarosan egy mészkőszurdokban találjuk magunkat. Egy szurdok mérete igen változatos lehet, ez itt se nem szűk (bár följebb vannak azért elég keskeny részek), se nem völgyszerűen tágas, hanem valahol a kettő között van. A zömmel kréta mészkőből álló sziklafalak 100-150 méter magasak, így ha nem is extrémek, de igen szép hátteret biztosítanak a vízeséseknek, melyekből összesen 12 darab található itt egymás után, a legnagyobb esésű pedig önmagában is 22 méteres. A vízesések között apró tavacskák sorakoznak. Akár egyfajta “mini Plitvicei-tavak”. A párhuzam azonban sok szempontból nem helytálló. Míg a Plitvicei-tavaknál a vízesések és tavak kialakulásában döntő szerep jutott az édesvízi mészkőképződésnek, addig itt ez csupán másodlagos folyamat, és inkább az eredeti mészkőrétegek váltakozó keménysége és a tektonikus repedések határozzák meg a vízesések elrendeződését. A növényzet jóval kopárabb itt, mint Plitvicénél. A felsőbb vízesések megközelítése és a szurdok bejárása nem könnyű séta, mivel az ösvény keskeny és sok helyen – okkal – drótkötéllel biztosított, illetve vas trepnikkel kiépített. Sajnos ottjártunkkor a szurdok egy kritikus szakaszán lévő függőhíd éppen hiányzott, így nem tudtuk végig bejárni az utat. Persze ha az ember megfelelően készül, akkor akár a vízbe csobbanva tovább lehet menni. Végső soron pedig az egész hely hangulata sokkal “családiasabb”, mint a tömegturizmustól sújtott Plitvicei-tavak esetében.

"Nagyon Balkán" – patak fölé telepített lakókocsi a Mirusha-vízesés alatt

Kolostor és karsztszurdok

Peć (albánul Peja) tipikus völgykapu-város. A bőven 2000 méter fölé emelkedő Elátkozott-hegységből (Prokletije) itt lép a medence területére a Bisztrica (albánul: Lumbardhi) nevű vízfolyás. A város neve a mi Pest településnevünkkel rokon, jelentése “barlang”, illetve “kemence”. Feltehetően mindkét esetben a közeli barlangokra utal a név – itt a közeli karsztszurdok barlangjaira, míg (Buda)Pest esetében a mai Sziklakápolna helyén lévő, régen nyílt, messziről is jól látható barlangszájra.

A 13. századi peć-i ortodox kolostor temploma és temetője

Amikor Jovan Cvijić, a karsztkutatás atyja, a legnagyobb szerb geográfus (lásd az 500 dináros bankjegyen Szerbiában) utazásai során erre a vidékre érkezett, korábbi 2 fős kísérő személyzetét kénytelen volt 10-12 katonával megerősíteni. Ezt az akkori török vezetők biztosították számára. De a helyi albán törzsfőkkel is előre egyeztetett, akiktől szintén kapott néhány “őrző-védő” kísérőt. És még ezzel együtt is életveszélyesnek minősítette ezt az útját, pedig előtte már keresztül-kasul bejárta a Balkánt. Írása szerint: “itt mindenki puskát vagy revolvert hord magával. Az emberek a legkisebb provokációra is lőnek, és gyakran folyik a vér. Az albánok megölik a szerbeket, elveszik pénzüket, boltjaikból fizetés nélkül távoznak, és időnként házaikat is elveszik… Engem pusztán azért lelőhettek volna, mert kalapot hordtam és nem albán fejfedőt (qeleshe-t).”. Mindez persze több mint 100 évvel ezelőtt, még a török fennhatóság idején történt. A szerbek többsége szerint azonban nagyjából ma is ez a helyzet. A mai szerb geográfusok nem mernek Koszovóba utazni. A fejfedő már kevésbé árulkodó, mint régen, de szerb rendszámú kocsi esetében könnyen előfordulhat inzultus.

A Rugova-szurdok hatalmas mészkőtömbjei a patakban

Szerencsére mi magyar rendszámmal utazunk. Maga a város nem annyira különleges, de a település peremén, közvetlenül a szurdok kapujában elhelyezkedő szerb ortodox kolostor annál inkább. Több más koszovói templommal együtt 2006-ban a Világörökség részévé nyilvánították az itt található kolostort, mely a 13. századtól kezdve fokozatosan épült fel ezen a helyen. Manapság sajnos a “legveszélyeztetettebb világörökségek” szomorú listájára is felkerült, mivel kulturális szimbólumként komoly esély van rá, hogy romboló szándékkal támadjanak rá, amint az 2004-ben meg is történt. Így a kolostort állandó katonai őrség veszi körül, őrtornyokkal, posztoló katonákkal. Mivel a helyi szerb lakosság túlnyomó része a zavargások miatt elmenekült innen, a szerb zarándokok pedig csak félve mernek idejönni, így csöndes kihaltságban, alig egy-két emberrel találkozva tudjuk megtekinteni a kolostort. A falakon belül – elfelejtve a külvilágot – paradicsomi kép fogad: virágos kert, történelmi romok, ragyogóan felújított kupolás templom és diszkréten meghúzódó zárdaépület. Ez a templom volt egykor a szerb pátriárkák székhelye, és többen közülük itt is vannak eltemetve. Ez adja a hely történelmi jelentőségét. Építészeti különlegessége, hogy voltaképpen négy templom van itt egymással egybeépítve.

Alagutas út a Rugova-szurdokban

A kolostor udvaráról a hegyek felé nyílik a kilátás. Ez a Rugova-völgy, ami 25 km hosszan kígyózik az Elátkozott-hegység magasabb részei felé. Néhol tágasabb, máshol szűkebb a völgy, amit ezért joggal neveznek szurdoknak is. A környező hegyek és a völgy talpa között néhol az 1000 métert is eléri a szintkülönbség. Sok más szurdokhoz hasonlóan (pl. Békás-szoros) ezt is ősidők óta használják közlekedési útvonalként, így jelenleg is autóval járható közút fut benne, bár a legszűkebb részeken ezt nem volt könnyű megoldani, ezért rövid alagutak kivájására is szükség volt. Az út mentén, a helyi elvárásoknak megfelelően leginkább piknikezésre alkalmas megállók vannak, de a modernebb igényeket jelzi, hogy kiépítettek ide egy via ferrata útvonalat is. Ezen kívül komolyabb túrázásra, a 2000 méter fölé nyúló csúcsok meghódítására, inkább a völgy kiszélesedő felső szakaszairól lehet indulni, ahonnét már könnyen eljuthatunk akár a montenegrói határra is, hiszen az Elátkozott-Hegységen három ország, Albánia, Koszovó és Montenegró osztozik.

Háború és béke

Koszovó útjain és városaiban a műemlékek, szobrok, az “emlékezetpolitika” nem a régmúltról szólnak, hanem a közelmúltról. Leggyakrabban a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (albán rövidítéssel: UÇK) emlékműveivel találkozhatunk. Az 1990-es évek meghatározó szereplője volt ez a fegyveres szervezet, melynek végső célja Nagy-Albánia megteremtése volt. Az UÇK alapvetően gerillaháborút folytatott, mely 1998-1999-ben a szerb hadsereggel vívott nyílt összecsapásokba torkollott. Támogatták őket mindenekelőtt az albán emigránsok, de nyugati titkosszolgálatok, köztük a CIA is. Egyes országokban terrorszervezetnek minősítették őket, máshol nem. Mindenesetre 1999-ben, a nyílt konfliktus lezárása után, melynek végeztével nemzetközi békefenntartó egységek (KFOR) érkeztek Koszovóba, a legsürgősebben feloszlatták ezt a szervezetet, tagjainak nagy része pedig átlépett a hivatalos rendvédelmi szervekhez. Rájuk természetesen hősökként tekint a koszovói albánság nagy része, azonban a 2000-es választásokon mégis inkább a békés megoldást képviselő Ibrahim Rugova pártjára szavaztak (vö. Churchill választási veresége a 2. világháborút követően). Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a “győztesnek mindig igaza van”. A UÇK harcosai számos háborús bűnt követtek el a konfliktusos években – akárcsak a másik oldal marcona katonái. Ezért a függetlenség után, nemzetközi nyomásra, szép lassan, húzva-halasztva, akadályozva a dolgot, ameddig csak lehet, végül többeket bíróság elé állítottak és el is ítéltek. Ez is jellegzetes balkáni dilemma: mit történjen a kegyetlen hősökkel a háború után? Mást mond a jog, az erkölcs és a politikai érdek…

Az Elátkozott-hegységben ma már szabad a túra!

Tizenöt év egy ország életében rövid idő, messze még a nagykorúság, a teljes elismertség. Mélyek a sebek és vannak aktuális konfliktusok is. De utazóként nem ez a feszültség a meghatározó, hanem a természeti szépségek, a történelmi nevezetességek, a vegyes építészeti örökség és a néprajzi sajátosságok együttese – vagyis a komplex balkáni sűrítmény.

UÇK emlékmű. Nekem a régi kommunista emlékműveket idézi...

--- VÉGE ---

További képek

Népviselet és terepszínű katonai ruha – gyerekeknek, mert a nevelés itt kezdődik.

Kétfejű albán sas az emlékművön és egy albán "felszabadító" harcos

A helységnév táblán lesatírozzák (vagy kilyukasztják) a nem kívánt nyelvű feliratot.
Országonként változik, hogy ez melyik nyelv...

A gjakova-i mecset díszes belső világa: mihráb (fülke) és mimbár (szószék)

Turbános sírkövek a gjakovai mecset mellett

Rugova-szurdok: hegycsúcs és völgy ellenpontja. A völgy felett keresztbe a via ferrata hídja...