nyomtatott cikk: A Földgömb magazin, 2022 / június ; ez a "nem-hivatalos" online verzió

Telbisz Tamás

Nagy Szikla a Császár-mező peremén

A hegy gyomrában (majdnem) súlytalan részecskékre vadászó fizikusok. Odafent az Appenninek legmagasabb ormára kapaszkodó turisták. A fennsíkon a rég elolvadt gleccser hullámos morénáin szelíden legelésző tehenek és a félvad kemping-élményt átélő modern nomádok lakóautóinak sokasága. A filmrajongók pedig Terence Hill és Bud Spencer lába nyomát érinthetik a karsztos terepen. De a fennsík délnyugati oldalán húzódó medence peremén L’Aquila lakói súlyos árat fizetnek a természeti szépségek mögött meghúzódó dinamikus földrajzi folyamatokért. A címben szereplő földrajzi helyneveket magyarul aligha találjuk meg a térképen, ezért álljon itt “valódi” nevük is: Gran Sasso és Campo Imperatore.

Európa legfiatalabb hegysége

Nehéz egy hegység születésnapját (vagy évét) pontosan meghatározni. Mert mihez is kössük? Amikor először a tengerszint fölé emelkedtek a hegységet alkotó kőzetek? Vagy amikor megkezdődött a kőzetek deformációja, gyűrődése, vetődése? Nehéz megmondani. És ha már elméletben van is egy definíciónk, a tényleges kor meghatározása akkor sem könnyű feladat. A bonyolult részletkérdésektől most eltekintve, nagyjából annyit kijelenthetünk, hogy az Appenninek kialakulása 35-40 millió évvel ezelőtt kezdődött. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne találnánk benne idősebb kőzeteket is. A geológusok sokáig úgy vélték, hogy az Appenninek csak egy „leágazása” az Alpoknak, ám néhány évtizede már egyértelműen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kőzetek és a folyamatok annyira különböznek e két hegységben, hogy itt mindenképp egy önálló hegységképződésről kell beszélni.

A folyamat motorja Afrika, mely lassan, de biztosan halad Európa felé (és az csak véletlen történelmi egybeesés, hogy napjaink migrációja is hasonló képet mutat). Eközben a közéjük szorult kisebb-nagyobb kőzetlemez-töredékek alaposan megbonyolítják a képet. Az Appennini-félsziget létét és domborzatát meghatározó legfontosabb elem, hogy az Adriai-lemez (ami valójában egy kisebb lemeztöredék) az Appennini-félsziget alá bukik. Csakhogy ez nem egy „fix” zóna mentén történik, hanem ez a zóna forog, méghozzá az óramutató járásával ellentétes irányba. Ennek megfelelően mintegy 40 millió évvel ezelőtt ez az alábukási zóna még hozzávetőlegesen a mai Baleár-szigetek vonalában volt és északkelet-délnyugati irányban húzódott. Azóta a „csizma” folyamatosan hátrál, és napjainkra kialakult a jellegzetes északnyugat-délkeleti iránya, amit nemcsak a félsziget alakja, de a szigeten gerinc-szerűen végig húzódó Appenninek is követ.

Az olasz csizma vázlatos tektonikai térképe

Ez a hátrálás egy érdekes történet. Az 1960-as évekre már nagyjából „készen volt” a lemeztektonika elmélete, amikor azt a különös dolgot vették észre, hogy a közeledő és alábukással jellemezhető lemeztalálkozások esetén az ütközési zónát jelző hegységek, illetve szigetívek mögött sok esetben egy táguló medence figyelhető meg. Ez azért volt furcsa, mert eleinte azt gondolták, hogy az alábukó lemez benyomul és bepréselődik a felül elhelyezkedő lemez alá, és így egy folyamatos közeledés és összenyomás valósul meg. Ez részben igaz is, azonban a mélybe süllyedő és megolvadó óceáni lemez olyan áramlásokat indíthat be az asztenoszférában, amelyek miatt az alábukó zónától a szárazföld belseje felé kialakulhat egy szétáramlási zóna. Ez pedig azzal jár, hogy ott kitágul és besüllyed a földkéreg. Tehát kialakul egy „ív mögötti medence”, amit idővel elönt a tenger. A tágulás pedig a szárazföldi lemezt még jobban rátolja az alábukó lemezre. Így végső soron megvalósul az, amit sporthasonlattal úgy fejezhetünk ki, hogy az alábukó lemez „magára húzza az ellenséget”. Erre szép példa az Appennini-félsziget, illetve -hegység és a mögötte kinyíló Tirrén-tenger medencéje. Ezért hiába forog a Korzika-Szardínia blokk is az óramutató járásával ellentétesen, a félszigetet soha utol nem érheti, mert köztük egy táguló tenger nyílik egyre szélesebbre. Mindezek a folyamatok napjainkban is aktívan zajlanak, ráadásul a táguló részek törésvonalai mentén feltörő kőzetolvadékok hosszú vulkáni láncolat kialakulását is lehetővé tették a félsziget nyugati pereme mentén.

Keresztszelvény Szardíniától az Adriáig a tektonikus mozgásokkal

A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy Magyarország földje, a Pannon-medence is ugyanilyen folyamatok révén jött létre a földtörténet egy korábbi időszakában. Azaz egy „ív mögötti medencében” lakunk.

Neutrínó-vadászok a Gran Sasso alagútban

Régebben, mikor a gyerekekkel utaztunk, az volt a szokásunk, hogy minden alagútnál felírtuk, hogy milyen hosszú az alagút, és az út végén összeadtuk az így összegyűlt kilométereket. Bár Olaszország leghosszabb alagútjai az Alpokban vannak, de azért az Appenninek is kitesz magáért. Ha az ember „hosszanti” irányban autózik, azaz a félsziget tengelyével párhuzamosan, akkor aránylag kevés alagúttal „megúszhatja” az utazást. De ha a félsziget két oldala között cikázunk, akkor hihetetlen alagút-sűrűséget érzékelhetünk. A leghosszabb alagutak a vasút számára készültek, ezek a Bologna és Firenze közötti szakaszon találhatók: a Vaglia-alagút (18,7 km) és a Nagy Appennini-bázisalagút (18,5 km). De minket most a Középső-Appenninek, pontosabban a Gran Sasso környéke érdekel. Ezt a masszívumot nemes egyszerűséggel keresztülszeli Olaszország harmadik leghosszabb autópálya alagútja, az 1984-ben átadott Gran Sasso alagút (10,2 km). Ebben nem csak gépjárművek robognak ide-oda, hanem neutrínók is, melyeket a fizikusok igyekeznek megfigyelni az alagút mélyére telepített detektoraik segítségével.

A Gran Sasso belsejében lévő neutrínó-obszervatórium bejárata (forrás: Symmetry Magazine)

Nem mintha a neutrínók valami különleges ritkaságnak számítanának. Elméleti számítások alapján testfelületünk minden egyes négyzetcentiméterén 60 milliárd neutrínó halad át másodpercenként! Erről az elemi részecskéről a többség valószínűleg még nem is hallott, pedig mint látható, elég sok van belőlük. Ami fontos, hogy ne keverjük össze a neutrínót az atommagok lényeges részét alkotó neutronokkal. Az előbbi az utóbbiaknál sokkal kisebb, és különlegessége, hogy nagyon kevés kölcsönhatásban vesz részt, továbbá nincs töltése sem (innét ered olasz kicsinyítő képzős neve: „semlegesecske”). Így a neutrínó szinte akadálytalanul hatol át az anyagon, ellentétben a fénnyel, és akár az egész Földgömbön keresztülszáguldhat anélkül, hogy akárcsak egyetlen atommal is karambolozna útközben! Éppen emiatt a neutrínó érzékelése majdnem lehetetlen, hiszen nem egykönnyen hagyja magát műszerek által megfogni. Így hiperérzékeny detektorokra van szükség ahhoz, hogy legalább néhányat elcsípjünk közülük. Pontosan ezért telepítik a detektorokat bányák mélyére és alagutakba, hogy a zavaró hatásoktól (kozmikus háttérzajtól) mentes körülményeket biztosítsanak a megfigyeléshez. A Gran Sasso-alagútban megfigyelt neutrínók tehát nem az alagúton keresztül, hanem a Gran Sasso hegytömegén át érkeznek a detektorokba. Neutrínók nagy számban keletkeznek többek között a Nap belsejében. Keletkezésük helyétől a Nap külső rétegein áthatolva sokkal mélyebbről hoznak tehát információt, mint a Napból érkező látható fény. Így a neutrínók kutatásának egyik fő indoka, hogy a Nap belsejében zajló folyamatokat jobban megértsük. De még nagyobb számban keletkeznek neutrínók a szupernovákban (csillag-robbanásokban) és a fekete lyukak környékén. Sőt az Ősrobbanás során is temérdek neutrínó jött létre. Láthatjuk tehát, hogy csupa olyan izgalmas, bár legtöbbünk számára nehezen felfogható jelenségről van szó, melyek a körülöttünk lévő makrokozmosz kialakulását, működését és jövőjét (?) segítenek megérteni. Hogy a neutrínók „megpillantása” (detektálása) mennyire kevéssé hatékony, arra egy példa, hogy amikor 1987-ben egy szupernovát észleltek, akkor kiszámították ennek során 10⁵⁷ neutrínó keletkezett (ez a szám „rendesen” kiírva a következő: 1000000000000000000000000000000000000000000000000000000000). Ebből mindösszesen 18 darabot sikerült észlelni. De az elméleti fizikusoknak már ez is nagy boldogságot okozott, mivel igazolta az elméleteiket.

Mindezeken bőven törheti a fejét az ember, miközben Teramoból L’Aquila felé (vagy fordítva) átgördül a Gran Sasso alagúton, miközben feje felett 1400 m vastag kőzettömeg található fel egészen a hegy gerincéig.

Út a csizma legmagasabb pontjára

A Campo Imperatore hosszúkás fennsíkjának nyugati vége épp az alagút felett ér véget. Nyáron nagy itt a nyüzsgés, hiszen felvonóval, vagy jó nagy körrel autóval is fel lehet jönni ide, ebbe a 2100 méterrel a tengerszint felett fekvő parkolóba. Míg a neutrínó-detektor elbújik a sötét alagútban, addig itt jól látható helyen egy „klasszikus” csillagászati obszervatóriumot pillanthatunk meg, melyet az 1950-es években telepítettek ide a viszonylag kis fényszennyezés miatt. A többség persze nem ezért érkezik ide, hanem azért, mert ez a hely ideális kiindulópont a Gran Sasso vonulat főcsúcsának, vagyis a Corno Grandénak (2912 m) a meghódításához. Ugyan az olasz Alpok csúcsai, illetve a Szicíliában terpeszkedő Etna magasabbra nyúlik, de ezek nem részei az Appennini-félszigetnek, így a csizma legmagasabb pontját itt érhetjük el.

Felszíni csillagászati obszervatórium

A csúcsig vezető úton a mészkő és dolomit különböző variációi váltogatják egymást: vékonyan rétegzett mészkő, vastagpados mészkő, tűzköves mészkő, mészkőbreccsa, mészkő-moréna, mészkő-törmeléklejtő, stb. A sziklás hegyoldalakban szabad szemmel is jól felismerhetők a kibillent, néhol meggyűrt és elvetett rétegek. A pontos kép kibogozásához azonban már alapos földtani ismeretek kellenek, de a lényeg, hogy ezekbe a rétegekbe bele van írva az Appenninek kialakulásának krónikája a sekélytengeri mészkőképződéstől a hegység kiemelkedéséig bezárólag. Tetten érhető itt a tektonikus mozgások látszólag ellentétes jellege, amit az első fejezetben már említettünk. Egyrészt a Corno Grande egész nagy tömbje északkelet felé rá lett tolva az alatta fekvő rétegekre, miközben kissé meg is gyűrődött. Ez egy erős összenyomó hatás következménye. Másfelől viszont a tömb délnyugati oldalán délnyugat felé lezökkenő nagy blokkokkal találkozhatunk – amik viszont a széthúzó feszültségek nyomán jöttek létre.

A Gran Sasso és a Campo Imperatore 3D modellje

Komoly sziklamászók próbálkozhatnak a Corno Grande meghódításával az 1400 méter szintkülönbségű keleti fal felől is, de „mezei” turistáknak inkább a nyugatról felvezető út javasolt, amelyen keresztül minden speciális felszerelés nélkül juthatunk fel a csúcsra. Ezt sokan meg is teszik a nyári szezon idején, amikor hó is csak egy-egy mélyedésben marad meg a tájon. A csúcshoz közeledve, illetve a csúcsról letekinthetünk Európa egyik legdélibb gleccserének haldokló maradványaira. Bár inkább már csak egy átnyaraló hófoltnak tűnik a Calderone-gleccser, de egy kevés jégtartalma még mindig van. A felmelegedés jelenlegi ütemét tekintve azonban a vég már nem lehet messze. Az a tény, hogy pont ezen a helyen maradhatott meg ilyen sokáig a jég, a tengerszint feletti magasság mellett egyrészt annak köszönhető, hogy három oldalról is meredek sziklafalak zárják körül a mélyedést, így a Nap nyáron is csak viszonylag rövid ideig süti meg a gleccsert. Másrészt a nyugatias szelek nagy mennyiségben hordják be ide a havat, ami aztán a firnesedés révén gleccserjéggé alakulhat. Sajnos a jelenben és a közeljövőben már nem valószínű, hogy fontos szerepet játszana itt a jég, de a földtörténeti közelmúltban bizony tekintélyes jégborítás jellemezte a tájat, de ehhez vissza kell ereszkednünk a Campo Imperatore-ra.

Bivakház a Corno Grande északi falán

Campo Imperatore

Nem tudom, hogy császárt („imperátort”) mikor látott ez a mező („campo”), de tény, hogy bukott diktátor utoljára a második világháborúban járt erre – igaz, nem teljesen önszántából. 1943-ban, amikor az olaszok vereséget szenvedtek a dél felől nyomuló szövetséges haderőktől, a helyi fasizmus megbukott, és a király parancsára Mussolinit elfogták, majd itt tartották fogva a máig meglévő Hotel Campo Imperatore-ban. A németek azonban egy rajtaütésszerű akció révén mindössze két héttel később már ki is szabadították szövetségesüket. Aki így két évig még elkerülhette saját csúfos végzetét.

Békésen legelésző tehenek a fennsíkon, háttérben a Corno Grande tömbje

Ez ma már szerencsére csak történelem, és a Campo Imperatore elnyúlt fennsíkján békésen osztoznak a tehenek és a turisták. Az 1500-1800 m tengerszint feletti magasságban húzódó fennsík tavasztól őszig remek legelőt jelent az állatoknak – ennek haszonélvezői már évszázadok óta az itt tartott tehenek. Napjaink városokból érkező turistái pedig a teheneket fotózzák itt lelkesen. (Vagy szelfiznek velük.) De a tájnak önmagában is megkapó hangulata van. A nagy magasság ellenére inkább egy medencében érezhetjük magunkat, mert a fennsíkot majdnem teljesen körbeveszik a 2000 m feletti hegyek. A medence talpa meglehetősen lapos, különösen a keleti részeken, ami arra utal, hogy itt a földtörténet korábbi időszakaiban rövid életű tavak is létrejöttek. Manapság már nincsenek tavak a karsztos fennsíkon, csak egy egészen apró kerek „pocsolya”, a Lago Racollo, melyet itatónak használnak a tehenek, és ahol helyben készült sajtokat árulnak gazdáik.

Lakóautók a fennsíkon

A fennsík nyugati részét, nagyjából a Lago Racollo-ig rendkívül érdekes, dimbes-dombos felszín jellemzi, 5-10 méter magas dombocskák kusza hálózatával. Ez nem más, mint az itt terpeszkedő gleccser által hátrahagyott moréna. Számunkra a különlegességét az adja, hogy az Alpok és a Kárpátok tipikus völgyi gleccserei esetén nem jellemző ez a dimbes-dombos moréna („hummocky moraine”) típus. Itteni megjelenését azzal magyarázhatjuk, hogy a fennsíkon egy nagyon lassan mozgó, sőt stagnáló jégtakaró volt jelen, és jellemzően ezek a platógleccserek hagynak maguk után ilyen dimbes-dombos morénát. A glaciológusok (gleccserkutatók) számára extra érdekesség volt, hogy az Appenninekben itt sikerült először kimutatni, hogy nemcsak a legutolsó jégkorszak (kb. 20 ezer éve), de egy korábbi jégkorszak (kb. 120 ezer éves) maradványai is beazonosíthatók ezen a területen. A nyugatibb részeken, az obszervatórium felé, a fennsík déli oldalába harapó kisebb kárfülkéket is felismerhetünk. A Corno Grande felé vezető hágó oldalában pedig fosszilizálódott (azaz jégmagvukat vesztett) sziklagleccserek színesítik a tájat.

A "dimbes-dombos moréna" elvégződése (zöld vonallal)

A mai látkép szempontjából a folyóvíz munkája is meghatározó. A fennsíkot északról határoló gerincről záporpatakok sora folyik a fennsík felé, ahol gyönyörű, felülnézetben legyező alakú hordalékkúpokat hoztak létre. Ezek az év jelentős részében szárazak, de hóolvadáskor sok vizet is szállíthatnak. A sok ág egyesülve egy jelentős folyómedret hozott létre, de jelenleg ebben is száraz lábbal, a törmeléken gyalogolva sétálhatunk. Ennek egy meglehetősen látványos, sziklák között vezető, szurdokos szakasza a Canyon dello Scoppaturo. A víz, amikor folyik benne, nagyrészt víznyelőkben tűnik el a fennsík keleti peremén. De létezik egy természetes „túlfolyó” is kelet felé, ami különleges nagyvizek, vagy eltömődött víznyelők esetén alakulhatott ki egy korábbi földtörténeti időszakban.

Canyon dello Scoppaturo

A különleges táj vonzza a turistákat, a hely rendkívül népszerű az olaszok körében, és a nyári vakáció időszakában friss, magaslati levegője miatt különösen kedvelt ebben a forró országban. Jönnek is ezért a turisták mindenféle módon: kocsival, kerékpárral, még lóval is, de leginkább lakóautóval. Talán ez utóbbi a leglátványosabb, mivel ezekkel általában fent töltik az éjszakát a fennsíkon, vagy szétszórtan, vagy néhol nagy táborokba tömörülve. Nemcsak az „átlagember”, hanem a filmesek figyelmét is felkeltette ez a különleges hangulatú táj, így számos filmet is forgattak itt. A fent említett Canyon dello Scoppaturo közelében például táblák örökítik meg, hogy a nagy bunyós páros, Terence Hill és Bud Spencer itt is osztogatta a pofonokat, mivel az „Ördög jobb és bal keze 2.” (olaszul „…continuavano a chiamarlo Trinità”) című „western” film egy részét itt forgatták.

Terence Hill és Bud Spencer itt forgatott...

Börtönbe a szeizmológusokkal!

Ha a Campo Imperatoreról délkelet felé leereszkedünk, már messziről feltűnik, hogy L’Aquila „a daruk városa”. 2021-ben járunk, épp 12 évvel a súlyos, 2009. április 6-i földrengés után, mely 308 ember életét követelte. A darukavalkád jelzi, hogy még mindig temérdek itt az építkezés. És lesz is még jó darabig, mert a város teljesen „vegyes” állapotban van. Míg egyes részei szépen újjáépültek, máshol rengeteg a rom, vagy a vasabroncsba fogott ház. Egyes utcákba még most sem lehet bemenni, vagy csak sűrű állványerdőn keresztül juthatunk át rajtuk. De az élet újraindult, és a történelmi belváros helyreállított részein éppen az hat furcsának más olasz városokhoz képest, hogy a legtöbb ház milyen szépen felújított állapotban van.

Felújított és abroncsokkal összefogott ház kontrasztja

A főtéren mintegy véletlenszerűen térünk be a barokk Santa Maria del Suffragio templomba, pedig már a kapu fölötti régi halálfej és felirat is rendkívül sokatmondó: „Iuvetur mortuus non lacrymis, sed precibus supplicationibus, et eleemosynis”, azaz „Az elhunytakon nem a könnyek segítenek, hanem az ima, a könyörgés és az alamizsna.”. Amúgy ez a templom is súlyos károkat szenvedett a földrengésben, de már helyreállították. Jobbra egy kis oldalkápolna nyílik, mely a földrengés áldozatainak emlékére készült. Az egy kőből faragott oltár egy térdeplő alakot ábrázol, akire éppen rádől a fal. Az oltár mellett egyszerű album, benne az elhunytakról készült korábbi fényképek. Így jön közel hozzánk a földrengés emberi oldala.

Halálfejes felirat a templom bejárata fölött

A történelmi előzmények alapján senki nem gondolhatná, hogy ez a földrengés váratlanul érte L’Aquila lakóit. A várost 1315-ben, 1349-ben, 1452-ben, 1501-ben, 1646-ban, 1703-ban, 1706-ban és 1958-ban már érte súlyos földrengés. Az emberek mégis mindig visszatelepültek ide! A földrengéses zóna végighúzódik az Appenninek mentén, minden térképről leolvasható, hogy magas itt a földrengés-kockázat. Az első részben említett tágulás északnyugat-délkeleti csapásirányú vetővonalak mentén zajlik, és a földrengések ezen vetők mentén következnek be időről időre. A Campo Imperatorétól L’Aquila felé a tereplépcsők mind egy-egy ilyen vetődést jeleznek (elég sok van belőlük!), és a hosszúkás medencék is ilyen vetők között alakultak ki. Ezek aktivitása természetesen változó. A lassú, folyamatos mozgásokkal nem is lenne akkora baj, de a hirtelen kipattanó gyors mozgások nem jelezhetők előre, márpedig ezek okozzák a súlyos földrengéseket. Ez ma a földrengés-kutatás alaptétele.

Oltár a földrengés áldozatainak emlékére

Az elkeseredettség és bűnbak-keresés mégis odáig jutott, hogy a l’aquilai földrengés után hét szeizmológust (földrengés-kutatót), illetve a katasztrófavédelemben dolgozó tisztviselőt bíróság elé állítottak nem szándékos emberölés vádjával. És a bíróság első fokon súlyos börtönbüntetésre és pénzbírságra ítélte a vádlottakat azzal az indoklással, hogy a katasztrófa előtt félreérthető módon azt kommunikálták, hogy nagyobb földrengés nem várható a közeljövőben, ezért az emberek egy része hamis biztonságérzettel a házában maradt. Tény, hogy a 2009-es földrengés előtt nagyon sok előrengés volt, amit – utólag nézve – helytelenül értékeltek a szeizmológusok, és erről valóban megjelent akkortájt néhány nyilatkozat, ami félrevezető lehetett L’Aquila lakosainak számára. De ezek nem hivatalos kommunikációk voltak. És a szeizmológusok azt mindig is világosan jelezték, hogy a térség és azon belül L’Aquila egy kockázatos hely. Mindenesetre a bírósági ítéletet óriási nemzetközi felháborodás követte, ami elsősorban annak szólt, hogy a tudósokat egy olyan dologért fogták perbe, ami a tudomány jelen állása szerint nem előrejelezhető. A másodfokú bíróság a tényeket újragondolva és feltehetőleg némileg kevésbé „bosszúért” kiáltó közhangulati háttérrel hat korábbi elítéltet felmentett. Egy fő esetében azonban, aki a polgári védelem tisztviselője volt, meghagyta a büntetést, de nála is jelentősen mérsékelték az ítéletet.

"Kalitkás" ház 12 évvel a földrengés után

A földrengés által okozott károk súlyosságát több tényező is fokozta. Egyrészt a l’aquilai medencében korábban tó volt, és részben ennek üledékeire épült a város. Márpedig ezek a laza üledékek egy földrengés esetén „szinte folyóssá” válnak, ami a rájuk emelt épületekre nézve különösen súlyos hatású. Másrészt elvben az újabb épületeket már „földrengésbiztos” módon építették a városban, de a tények azt mutatták, hogy az új építésű házakban is rengeteg kár keletkezett. Ezért sokan úgy vélik, hogy a „földrengés-biztos” épületek kivitelezése során nem tartották be a megfelelő szabályokat, illetve kispórolták az anyag egy részét. A polgári védelem vezetője szerint: „ha ez a földrengés Kaliforniában történt volna, akkor egyetlen áldozat sem lett volna, mert ott valóban földrengés-biztosak a házak.”

Utca helyett állványzat

Remélhetőleg a most épülő új házak már valóban megfelelnek majd a biztonsági követelményeknek, mert egy dologban biztosak lehetünk: hogy lesz még L’Aquilában földrengés. Mert az Appenninek szépségének és különlegességének az az „ára”, hogy végig a hegység mentén dinamikus mozgásban van a Föld.

--- VÉGE ---

További képek

Corno Grande dél felől

Lago Racollo a fennsíkon, háttérben a Corno Grande

Monte Prena, a Campo Imperatore egyik peremi csúcsa (2561m)

Panorámakép a Corno Grande előtti cirkuszvölgyről