nyomtatott cikk: A Földgömb magazin, 2010 / 2 (PDF) ; ez a "nem-hivatalos" online verzió
Telbisz Tamás
Ha éjjel tóba csúszik a hegy…
A Vajont-gát katasztrófája
A Dolomitok hegyeiről minden bizonnyal a lenyűgözően hatalmas, erős sziklabástyák, a függőleges falak, a merészen égbeszökő dolomittornyok jutnak eszünkbe. Mennyire mozdíthatatlannak, szilárdnak tűnnek ezek a hegyek! Pedig a hegyoldalak itt is állandó mozgásban vannak, a sziklákról pergő dolomittörmelék mindenfelé hatalmas szoknyát halmoz föl a meredélyek lábainál, a jégvájta völgyek szélein sokfelé a hullámos domborzat jelzi az anyag lefelé vándorlását és nemritkán a csuszamlások kiterjedt foltjai szakítják meg a növényzettel borított lejtők zöldjét. A leghatalmasabb, még "friss" sebet azonban részben az ember ütötte a tájon: 1963. októberében a Dolomitok déli részén emelt Vajont-gát okozott katasztrofális csuszamlást a víztározót szegélyező hegyoldalon.
A szűk szurdokvölgybe ékelt gát valóban impozáns látványt nyújt, főleg ha a régi, félig már leszakadt útról vesszük szemügyre
Építsük fel a világ legmagasabb gátját!
Longarone békés falu a Piave folyó széles völgyében. Talán kicsit több itt az új ház, mint másutt. A temploma is modern. Tovább a völgyben lefelé, a Villanovának nevezett részen korszerű ipari üzemek töltik ki a tágas völgyet. Csak 30 kilométerre vagyunk a hegység déli szegélyétől, ahol az Alpok hegyláncai váratlan hirtelenséggel eltűnnek a sűrűn lakott Pó-síkság peremén.
A jégkorszakban a Piave völgyét hatalmas gleccser töltötte ki, melyhez az oldalvölgyekből kisebb jégárak csatlakoztak. A nagyobb tömegű gleccser azonban sokkal hatékonyabban pusztította a völgy fenekét, mint kisebb társai, így a jégkorszak végére az oldalvölgyek és a fővölgy talpa között több száz méteres lépcső alakult ki. A jég elolvadása után ezekbe a lépcsőkbe rendkívül szűk és mély szurdokvölgyek vágódtak be, amiben természetesen szerepet játszott a kemény, dolomitos kőzetfelépítés is.
Ennél ideálisabb helyet a gátépítéshez keresve sem lehet találni! Hiszen aránylag kevés betonból páratlanul magas gátat lehet építeni. Ha ugyanis a völgyoldalak elég stabilak, akkor a gát duplán ívelt kiképzésével a súly nagy részét rá lehet terhelni a sziklafalakra és így maga a gát tetszetősen karcsú felépítésű lehet, ami nemcsak esztétikai érdem, de a költségek szempontjából is kedvező.
Felülnézetből látszik legszebben a gát ívelt kiképzése, ami a terhelést átviszi a sziklafalakra. Napjainkban a közönséges földi halandók is végigsétálhatnak rajta (természetesen néhány eurós díj ellenében).
A technikai lehetőségek fejlődésével a múlt század ’30-as éveiben merült föl először komolyan az ötlet, hogy ezeket az adottságokat kihasználják, és a II. világháború zűrzavaros utolsó éveiben a helyi energiaipari vállalat be is szerezte a különböző engedélyeket a gátépítések megindításához. Az ’50-es években fel is építettek három duplán-ívelt gátat Longarone környékén: egyet nyugatra (Pontesei), egyet délre (Val Gallina), egyet pedig egészen közel, a falutól keletre, nem messze attól a helytől, ahol a Vajont-völgy a Piavébe torkollik. Mindhármat Carlo Semenza olasz mérnök tervezte. Ez utóbbi gát 262 méteres magasságával egyben világrekorder is volt a maga idejében, és máig is csupán hat nála magasabb gát épült szerte a Földön. Ehhez a hatalmas, függőleges kiterjedéshez képest valójában megdöbbentően kicsi a gát szélessége: mindössze 190 méter, amit a szurdokvölgy szűkössége tett lehetővé.
Lépcsőfokok ama bizonyos katasztrófához
Hamarosan szaporodni kezdtek azonban az intő jelek. 1959 márciusában, a Pontesei-víztározó első feltöltése közben a tározó melletti hegyoldal megcsúszott és 6 millió m3 föld (~2 Kheopsz-piramis) a tóba csobbant, melynek eredményeként magasra csaptak föl a hullámok és a gát fölött 3 méterrel átlépve lezúdultak az alant elterülő völgyszakaszba. Szerencsére ezen a szakaszon nem voltak települések, így az okozott kár sem volt jelentős.
A Pontesei-víztározó csuszamlásának képe napjainkban. Sárga nyíl jelzi a lecsúszott tömeget.
Logikusan kínálkozott viszont a kérdés, hogy az építkezés végéhez közeledő, majd’ háromszor akkora Vajont-gát mögötti hegyoldalakat nem fenyegeti-e hasonló veszély. Új szemszögű, az eddigieknél részletesebb geológiai vizsgálatokra került sor, melyekkel Eduardo Semenzát, a főmérnök fiát bízták meg. Az eredmény nem volt éppen szívderítő az apa számára: Eduardo kiderítette, hogy a tározótól délre fekvő Toc-hegy oldalából óriási tömegű anyag szánkázott le a Vajont-völgy aljába – igaz, ez még közvetlenül a jégkorszak vége utáni időkben történt. Ám a csuszamlás esélye ennek tükrében már egyáltalán nem volt elhanyagolható, habár feltételezett nagyságrendjéről különféle becslések láttak napvilágot.
Hivatalos helyekről azonban kételkedve fogadták a fiatal geológus bizonyítékait, így 1960 februárjában megkezdték a tározó feltöltését, amit három és fél éves "agónia" követett. Egyfajta "húzd meg–ereszd meg!" játék zajlott a vízmérnökök és a hegy között, amit a vízszint mesterséges emelése-csökkentése illetve a lejtős tömegmozgások változó intenzitása határozott meg.
Térképvázlat a csuszamlások helyszínéről. Az 1963-as csuszamlás M alakú szakadásfala ebből a szögből inkább W-re emlékeztet.
Az első vízszint-emelést követően szinte azonnal, bár ekkor még alig észlelhető tempóval, megindult lefelé a Toc-hegy oldala. Ez év októberében azonban már 2,5 km hosszú és egy méter széles hasadék nyílt a tározótól délre, mely M alakban kígyózott végig a Toc-hegy derekán. Pár nappal később, november 4-én, újabb komoly figyelmeztetés érkezett a hegytől: ezúttal egy gyors csuszamlás során 700 ezer m3 anyag került a félig feltöltött tározóba, a felcsapó hullám magassága pedig elérte a 30 métert is. Ennek hatására a mesterséges tó szintjét óvatosságból jelentősen csökkentették. Nyilvánvaló, hogy ekkor már komolyan számoltak egy nagyobb csuszamlás lehetőségével is, de még mindig igyekeztek felülkerekedni rajta: alagutat építettek a tározó alján, melyen keresztül a víz akkor is le tudna folyni, ha egy esetleges csuszamlás elgátolná a völgyet. Ez a "kis epizód" egyéves csúszást eredményezett a tározó feltöltésében, de nem szegte az építők kedvét.
A "gát atyja", Carlo Semenza, ugyan 1961 októberében elhunyt, ám ezzel egyidőben nekiláttak a tározó másodszori feltöltésének. Lassan és fokozatosan igyekeztek növelni a vízszintet, amelyet a korábbinál sokkal feljebb emeltek, így 1962 decemberére elérték a 700 méteres tengerszint feletti magasságot. A hegyoldal mozgása ismét felgyorsult, naponta 1,5 cm-t csúszott lefelé, így a mérnökök ismét jobbnak látták, ha visszatérnek egy biztonságosabb vízszintre. A mozgások azonban ekkor sem szűntek meg teljesen: a Toc-hegy oldalában álló házakról hullott a vakolat, egyre újabb repedések cikáztak a falakon, a kutak vize elapadt. Mindez jelezte, hogy a felszín alatti repedéshálózat is gyors ütemben fejlődik, növelve a csuszamlás esélyét.
Ezen a ponton azonban közbeszólt a politika is. Olaszország az energiaszektor államosítására készült, és a magánvállalatok igyekeztek minél több pénzhez jutni e folyamat során. Az eddig magánvállalkozásban működtetett Vajont-tározóért viszont csak akkor kérhettek elég nagy árat tulajdonosaik, ha a tározó teljesítette az üzemeltetéshez előírt utolsó tesztet is, mely 715 méteres vízszint-magasságot irányzott elő. Így rövid szünet után, 1963 áprilisában megkezdődött az utolsó, nagy vízszint-emelés. Hogy a lakosság iránti jóindulatukat bizonyítsák, iskolát építettek a Toc-hegy szétszórt településein élő gyerekeknek, ez azonban a repedések miatt olyan súlyosan károsodott, hogy egy hónappal később már egyáltalán nem lehetett használni.
Műholdképen a helyszín: a Piave széles völgye és az oldalról betorkolló Vajont-völgy, melynek szűk szurdokkapuja rejti a gátat.
Nyár végétől egyre gyakrabban jelentkeztek a földrengések. A tó megközelítését életveszélyesnek ítélték a környező települések vezetői. Bár csak 5 méter hiányzott az előírt 715 méteres vízszinthez, a helyzet annyira kritikussá vált, hogy az irányítók nem merték tovább erőltetni az emelést. 1963 októberének első napjaiban a lecsúszni készülő hatalmas kőzettömeg kötődése rohamosan gyengült, tempója elérte a napi 4 centimétert. A tóparti kisebb települések és a Toc-hegy északi oldalának lakóit kitelepítették, ám a gát alatt, a Piave-völgy lakói mit sem sejtettek a helyzet súlyosságából. Elrendelték a vízszint csökkentését is, ám ekkor már késő volt…
Sötétbe borul az éjszaka
1963. október 9-én napsütéses, szép, őszi napra virradnak a környékbeliek, de a hegyoldal mozgásai ekkor már szabad szemmel is érzékelhetők: a fák elhajlanak, az út járhatatlanná válik a repedésektől. Így száll le az éjszaka. A gátőrök a gát mellett virrasztanak. 250 méterrel fölöttük, a tározótól északra eső sziklás hegyoldalban húzódik Casso település, ahol a plébános munkájába merülve üldögél, míg egy váratlan zajra, fejét fölkapva, ki nem néz az ablakon. 22 óra 39 perckor elszabadul a pokol…
A tározó nem sokkal a nagy csuszamlás után. A képen jobboldalról csúszott be a hatalmas anyagtömeg a tóba.
A Toc-hegy lejtője 2 kilométeres szélességben egyidejűleg megindul és óránként 100 km-es sebességgel, alig egy perc alatt lezúdul a víztározóba. 260 millió m3, azaz 6 Gellért-hegy anyaga csúszik itt le másodpercek alatt! Az elektromos vezetékek fényes villódzások közepette szétszakadoznak, majd a környéken mindenhol áramszünet következik be, elsötétül az éjszaka, és csak a mozgó föld robaja hallatszik. A tározóból fölcsapó hullám Casso alsó házait nyaldossa, azaz magassága eléri a 250 métert! Szerencsére ebben a szintben már erejét veszti, és a kis falu enyhébb károkkal megússza, noha a csuszamlás során a levegőbe kerülő apróbb-nagyobb kövek záporként hullanak a tározó menti települések házaira.
Ennyi maradt Longaronéból. Csak a templomtorony maradt állva. Háttérben a Vajont szűk völgye, onnét érkezett a "csapás".
A hullám fő tömege a szurdokvölgy felé veszi útját. A gát koronája fölött 100 méteres magasságban csap át! Az ott virrasztó munkásoknak esélye sem marad a menekülésre. Mindeközben lent a faluban, Longarone-ban az emberek bosszankodnak az áramszünet miatt, és csodálkoznak a derült napot követő, távoli dörgéseken. Az óriáshullámot megelőzi a szele, és már ez is tör és pusztít, mint egy hurrikán. A keskeny Vajont-völgyből kilépő vízfalat pedig a sötét éjszakában jószerivel csak az utolsó pillanatban veszik észre a halálraítélt emberek. Azok a szerencsések menekülnek meg csupán, akik a Piave-völgy szemközti oldalán hanyatt-homlok menekülnek fölfelé és a hullámnak csak a legszélső, megfáradt oldalvize legyinti meg őket, mielőtt apadni kezdene az ár.
A pusztulás szinte teljes: egy ház sem marad állva, a víz és a benne kavargó sziklák szinte mindent letarolnak. Csak egyetlen építmény képes dacolni a víztömeggel – maga a gát! Szinte sértetlenül vészeli át az eseményt, halálthozó dicsőséget szerezve ezzel a két éve halott tervező számára.
Sebhelyek a tájban
A gát lassan fél évszázados születésnapjához érkezik. Azóta is áll – haszontalanul. Ünneplésre semmi ok, de a helyszín körüljárása napjainkban is rendkívül tanulságos, mert belé van írva a fenti történet. A sebek változó sebességgel gyógyulnak. Legegyszerűbb talán a házak újjáépítése volt, amelyben az állami segélyek is jelentős szerepet játszottak. A félig-meddig kihalt vidékre adókedvezményekkel csalogatták az ipari cégeket, hogy az újonnan betelepülőknek legyen hol dolgozniuk, ennek eredményeként épült föl a villanovai ipari zóna. A nehezen megközelíthető Casso öreg házaiból azóta sok lakó elköltözött, de ez már a falvak elnéptelenedésének általános tendenciájába illeszkedik.
A természetes csúszópálya képe napjainkban
A lelkek sebei nehezebben gyógyulnak. Azon túlélők számára, akik nem bírták a tragédia helyszínén folytatni az életüket, vadonatúj, jellegzetes sakktábla alaprajzú települést húztak föl a Pó-síkság peremén, ahol a Cellina folyó elhagyja a hegyeket. Az új település neve Vajont lett. A víztározó irányítói enyhe büntetésekkel távozhattak a tárgyalóteremből, ám egyikük pár évvel később öngyilkosságot követett el. A csuszamlást megjósló Eduardo Semenza az alkalmazott geológia elismert "apostola" lett Olaszországban. Az áldozatokra többek között a gát mellett fölhúzott kicsiny kápolna emlékeztet.
A víztározó helyén ma is van egy kis tó, amit a lecsúszott hegytömb gátol el
A víztározó csonkja ma is megtalálható: Erto közelében hosszúkás, zöld vizű tó hullámzik a csuszamlás hatalmas földgátja mögött. A tavat tápláló vízfolyások némelyike elképesztően szűk szurdokon keresztül érkezik a kiszélesedő fővölgybe. A környező hegyek lejtőin sokfelé látni kisebb csuszamlások okozta kopár foltokat, ezek azonban eltörpülnek a Toc-hegy oldalában 2 kilométer szélességben megfigyelhető csúszópálya mellett. A nyers sziklafelszín messziről szinte simának tűnik, és így valóban "ideális" csúszópálya, ami annak köszönhető, hogy a kőzetrétegek éppen úgy dőlnek, ahogy a hegy lejtője fut. Az 1963-ban lecsúszott anyag nem esett szét apró törmelékdarabokra, hanem hatalmas, dombnyi méretű tömbökben egyben maradt és több száz méter vastagságban tölti ki az egykori völgy (tározó) helyét, miközben napjainkban felszínét már javarészt erdők borítják. Mindez így együtt a csuszamlásos formakincs lenyűgöző iskolapéldáját alkotja, és hegymászók, geoturisták, kalandorok valamint megkésett "katasztrófa-turisták" számára egyaránt megéri a kitérőt egy észak-olaszországi utazás során.
A gát „felvízi” odala – szárazon. Balról a lecsúszott törmelék befüvesedő tömbje, jobbról, a gátat kerülő alagút kijáratánál az áldozatokra emlékeztető kápolna látható. A gát koronája fölött, a szurdok résében már a fölvölgyben fekvő Longarone új házai láthatók.
A katasztrófa földrajzi okai: tények és kétségek
A tragédiát követő szakmai elemzések egyetértettek abban, hogy a csuszamlások kialakulását és időbeli lezajlását a tározóban túl magasra emelt vízszint és a csapadék együttes hatása határozta meg. Ennek köszönhetően ugyanis oldalról és felülről is jelentős mennyiségű víz áramlott a porózus alapkőzetbe (középidei mészkőbe és dolomitba), ami hozzájárult az eleve meglévő repedések tágításához.
Eduardo Semenza ábrája a csuszamlás okairól: Észak-déli keresztmetszet a gátról és környékéről. Jól látható, hogy a Toc-hegy észak felé néző lejtőin a kőzetrétegek valóban meredeken dőlnek, és a piros vonalak menti agyagos rétegek jó csúszópályát biztosítottak. A fölső ábra azt is elárulja, hogy a szurdokvölgy a jégkorszakban még északabbra (a képen balra) húzódott, ám az akkori csuszamlást követően az új szurdokvölgy áttörése kissé délebbre tolódott.
A Toc-hegy földtani szerkezete is kedvezett a csuszamlásoknak, mert egy hatalmas gyűrődés részeként a hegy északi lejtőjén a rétegek igen meredek szögben dőlnek észak felé. Ilyen szerkezettel a gyűrt magashegységekben persze gyakran találkozhatunk, de ez akkor válik igazán veszélyessé, ha vannak olyan agyagos rétegek, amelyek a beszivárgó víz hatására csúszóssá válhatnak. Sokáig úgy tűnt, hogy a Toc-hegy oldalában nincsenek ilyen rétegek, de az alaposabb feltárások során a jura időszaki kőzetekben végül rábukkantak néhány 5-10 cm vastag agyagrétegre. Hiába tűnik elhanyagolhatónak ez a mennyiség, a csúszópálya kialakulásában mégis sorsdöntő szerepet játszhatott.
A temérdek szakértői vizsgálat ellenére néhány kérdésben máig nem alakult ki egységes szakmai álláspont. Nem egyértelmű például a földrengések és a csuszamlások kapcsolata: egyesek szerint a kisebb-nagyobb csuszamlások illetve a tározó víztömegének hatására alakultak ki a környék földrengései, mások éppen fordított kapcsolatot feltételeznek, mely szerint a Toc-hegy oldalában húzódó vetődés menti tektonikus rengések járulhattak hozzá a csuszamlás megindulásához. Szintén megoszlanak a vélemények arról, hogy az 1963-as földcsuszamlás a jégkorszak végi, nagy csuszamlás felújulásaként értelmezhető-e, avagy attól függetlenül, egy másik csúszópálya mentén ment végbe.
A legtalányosabb kérdés azonban a tudósok számára mindmáig az, hogy a csuszamlás miként gyorsulhatott föl ilyen hirtelen a néhány cm/nap sebességről 100 km/órára! A leginkább meggyőző hipotézis szerint a csuszamlás beindulása után a súrlódás hatására jelentős hő fejlődött a csúszópálya mentén, ami az ott jelenlévő vizet felforralta és így a fölötte lévő anyagtömeg egyfajta gőzpárnán csúszhatott végig a hegyoldalon. Ez egyben azt is megmagyarázná, hogy a lecsúszott tömeg hogyan maradhatott viszonylag egységes és miért nem esett szét apró darabokra.
A gát még ma is áll, emlékeztet arra, hogy nem elég a "pusztán mérnöki" tervezés, hanem a természeti körülményeket is a legsokoldalúbban kell figyelembe venni.
--- VÉGE ---